2017. április 22., szombat

F. Kosztyu Viola: Lorena


A recenziós kötetet köszönöm szépen F. Kosztyu Viola írónőnek!

Fülszöveg:
Lorena egy kissé különc lány gitárral. Nem tudja elfogadni, hogy csak plázacicák csacsogását élvezheti, ha társaságra vágyik. Azonban a közös élmények miatt kezdi megszeretni ezt a más stílust képviselő bandát, amibe belecsöppent.

"Talán két óra sem kellett, Maggie és Stephen annyira berúgtak, hogy nem bírtak állni sem. Próbáltak beszélgetni, ám mivel érthetetlen volt mindkettőnek a mondandója, nem aratott nagy sikert. Mi egy szót sem értettünk belőle, de úgy tűnt, mindketten ismerik a közös részeg-nyelvet. Stephen leült Josh mellé, ő viszont nem a tengeribetegség miatt hányt, hanem a több doboz elfogyasztott sör miatt.
– Ó, már jön fel a Hold. – nézett az égre Clarissa, még mindig Josh hátát simogatva.
– Mé’, azt is ittunk? – törölte meg a száját egy újabb adag után Stephen."

Könyvinformáció:
Kiadó: Publio
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 250 oldal
ISBN: 9789634431992
Sorozat: -
ITT megvásárolható

Véleményem:
Nagyon megtisztelő volt, hogy Viola felajánlott nekem egy példányt a könyvéből. Nem olvastam el a fülszövegét, de a Molyon nyomon követem az írásait és a blogját is szoktam olvasni. Reméltem, hogy egy szuper kis könyvet jelentetett meg, mert én nagyon szeretem olvasgatni az írásait.


Saját készítésű
Lorena egy tipikus tinédzser, aki éppen a lázadó korszaka közepén kiszakítanak a megszokott környezetéből és új helyre, új emberek közé teszik a szülei. Tudni kell róla, nevetségesnek tartja az élő Barbie és Ken embereket. Szerinte mind ugyanúgy néz ki, és lehetetlen őket megkülönböztetni. Ezért ő teljesen az ellentéte ezeknek az embereknek, és messziről kerüli őket a bandájával együtt. Aztán jön a költözés és pont ilyen emberek közé keveredik. Először húzza a száját, próbálja őket lerázni, de van egy srác, aki miatt képes elfogadni a műemberek csapatát. Igen, kissé klisés, de hát na! Ilyen ez a tinikor, csak a hormonok tombolnak. Majd iderül, hogy ez a társaság nagyon is aranyos, és nem olyanok, amilyennek hitte őket először. Aztán jön a kavarás, és még több kavarás, de ez már csak így a fiataloknál. A végén viszont minden a helyére kerül és ez a lényeg.
Sajnos elég felszínesen vannak kidolgozva a karakterek, így nem nagyon ismertem meg őket. A történettel gyorsan haladtam, de néha vannak benne különös dolgok. Ilyen mikor egyik pillanatban Lorena kijelenti, hogy biztos benne: szakítani fog a londoni barátjával, majd pár mondattal később már kétségek között van. Ezeket nem tudtam hova tenni, de átfutott az agyamon, hogy vajon én is ilyen voltam?! Lehet, mert a mai napig nem vagyok valami határozott személyiség. A végét viszont nagyon sajnálom. Az nekem kicsit összecsapottra sikerült, sokkal több potenciál lett volna még benne. Volt a történetben egy nagy titok, ami nekem nagyon tetszett, viszont sajnálom, hogy éppen csak megemlítve lett. Pedig nagyon szépen ki lehetett volna dolgozni.
Olvasás közben újra tininek éreztem magam, mert mikor én voltam abban a korban, mint a regényben Lorena, nálunk is az msn, és a Facebook ment és azokat a zenéket is hallgattam, amit a londoni bagázs. Szóval nekem a történet felért egy kis időutazással.
Ajánlom azoknak, akik egy könnyed kis olvasmányra vágynak, amin nem kell gondolkozni, csak olvasni és kikapcsolódni közben.

Ha felkeltette az érdeklődéseket, bele is olvashattok. Köszönöm szépen a segítséget Orsi, nélküled nem tudtam volna ezt betenni! Az ő véleményét a Könyvkoktél blogon EZEN a linken olvashatjátok el.


Értékeklés: 5/4
Kedvenc karakter(ek): -
Kedvenc jelenet(ek): a hullócsillagos
Kedvenc idézetek:
„Soha nem szabad hátrafelé nézni, mindig csak előre. Mert ami előttünk van, az sokkal csodálatosabb, mint amit már a hátunk mögött hagytunk.”
„….gyakran hallgattam kisgyerekként, hogy az ember legjobb barátja a könyv.”
„Nem éreztem úgy, hogy szerelmes vagyok. Vagy csak nem tudtam, mi a szerelem?”
„– Nézd! Hullócsillag!
– Tényleg! – ugráltam örömömben, majd pár másodperc után hozzátettem: – Kívántál?
– Ó, én még most is kívánlak.”
„Nem tudtam volna az a tipikus nő lenni, aki ugyanúgy néz ki, mint a többiek: csizmába betűrt farmer, fekete bőrtáska, cuki rózsaszín blúz. Ez nem én voltam. Én valami más voltam: fekete ruhák, láncok, dorkó.”

„Oldalra néztem és láttam, Jessie botorkál ki az épületből, kezében neki is egy bögre kávé, majd leült mellém.
– Felébredtem, és azt sem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok. Aztán rájöttem, de utána meg már azt nem tudtam, hogy te hol vagy. Most meg már arra is rájöttem. – nevetett.
– Szuper detektív lenne belőled! – mosolyogtam vissza.”

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése