Anatolij Bukrejev - G. Weston DeWalt: Hegyi ​őrület vélemény

Anatolij Bukrejev · G. Weston DeWalt

Hegyi ​őrület

Az 1996-os Mount Everest-i tragédia

Park kiadó, 2015

320 oldal

Fordította: ifj. Vitray Tamás

Fülszöveg:

Mi történt valójában 1996 májusában a Mount Everesten? Hegymászó-tragédia soha azelőtt nem kavart annyi érzelmet és indulatot, nem vetett fel oly sok fájó, kínzó kérdést. A csúcstámadás napján sokan tolongtak a hegyen, nehezen haladtak fölfelé a Délkeleti-gerincen, melyen 1953-ban Edmund Hillary és Tenzing Norgaj elsőként jutott föl a csúcsra. Túl későn indultak vissza, nem vették észre a készülő hóvihar első jeleit…

Kivételes helyzetben van az olvasó, aki Jon Krakauer Ég és jég című könyve után most a Hegyi őrületet veszi a kezébe. Két könyv, kétféle gondolkodásmód, kétféle válasz ugyanazokra a kérdésekre. És miközben szorongva és meghatottan követi a szereplők sorsát, s kétségbeesetten próbálja megérteni a történteket, rá kell döbbennie: a hegyen nem lehet pénzért megvenni a diadalt. Aki üzletet akar csinálni az Everest megmászásából, az előbb-utóbb súlyos kérdésekkel szembesül.

Véleményem:

Nagyon érdekes élmény volt ezt a könyvet olvasni. Olyan érzésem volt, mintha betekinthetnék a kulisszák mögé - rendkívül élveztem.

A könyv válasz Krakauer Ég és jég c. könyvére, melyt sajnos én még most sem olvastam el, de hamarosan sort kerítek rá, hogy össze tudjam hasonlítani őket. 

A '96-os tragédiáról szóló filmet láttam, és Beck Weathers könyvét is olvastam – ott lett számomra nagyon kedves ember Anatolij Bukrejev.

Bukrejev szerintem eléggé öntudatos, mégis szerény ember, imádtam a saját sorait – ha kicsit jobb író lett volna, akkor az egyedül megírt könyvét alighanem százszor jobban szerettem volna. Különleges ember volt. Anatolij hasonló vakságban szenvedett, mint én szoktam... Észre sem vette, hogy ő mások szemében folyamatosan „rosszul végzi a munkáját”, hanem csak arra figyelt, hogy magából kihozza a maximumot. Ő egyértelműen nem társalkodónőként ment fel a csapattal, hanem azért, hogy hegyet másszon, biztosítson, vigyázzon a társaira, s hozza le őket. Akárhonnan nézzük, Ő ezt teljesítette, többen köszönhetik életüket Anatolij küzdőszellemének, kitartásának és majdhogynem vakmerőségének. DeWalt irományai néhol visszavetett az olvasási tempómban, de nélküle értelmetlen lett volna a nagy egész :D Azért mégis csak közösen dolgoztak rajta. Amit kevésbé kedveltem, az a rengeteg magyarázat a lap alján, szerintem azok feleslegesek voltak – akit érdekel, az utánajárhat. Személyes ízlésemnek jobban esett volna, ha inkább a végén van a sok magyarázat.

Nagyon tetszett, hogy ennyire az elején kezdődött a történet, se a hegymászás, se bármilyen hegymászó cég életébe így még nem nyertem betekintést, ezért nagyon imádtam, szerintem egyedi a maga nemében. Jó volt olvasni, hogyan is működhet cégszinten egy Everest-expedíció szervezése. Tetszett, ahogy elmesélték a hegymászók összeválogatásának menetét, a készletek beszerzésének mikéntjét, megtudtam, hogy milyen problémák merülhetnek fel, mit hogyan lehet megoldani ebben a kis szférában, ki-ki ellen, vagy éppen kivel van stb. Közben természetesen kalkuláltam is, sajnos sosem fogok még az alaptáborig sem eljutni, pedig nagyon szeretném J

Élvezetes, de hosszadalmas volt a felvezető szakasz. Amikor elkezdtek (vagy inkább nem) akklimatizálódni, ott kicsit nálam leült a sztori. Viszont az utána következő történések már újból eléggé pörgősek voltak, így inkább nem is lövök le semmit - Anatolijt a vélt és valós hibái ellenére is csak jobban megkedveltem.

Őszintén sajnálom, hogy ez a rendkívüli ember már nincs közöttünk, úgy érzem rengeteg ember köszönhette volna neki az életét a későbbiekben is.

Köszönöm a Park Kiadónak, hogy recenziós példányuk biztosításával megismerhettem az Ő csodálatos történetét is.

Idézetek:

A nyolcvanas évek elején még egyetlen párizsi metrókocsiban elfért volna az összes hegymászó, és velük együtt a teljes expedíciós segédcsapat, akik egy-egy tavaszi szezonban összeverődtek az Everest-alaptáborban. 1996-ban viszont már négyszáznál is többen mászták meg az ösvényt és vertek sátrat odafönn, így aztán nagyjából úgy festett az alaptábor, mint egy rockkoncert színtere. Az egyik mászó meséli, hogy az 1996-os Everest-alaptábor „olyan volt, mint valami vándorcirkusz – csak éppen a mi sátrainkban több bohóc is lakott”. 

Azt mondtam Scottnak: „Ami igaz az Everestre, igaz a K2-re is. Tudod te is, hiszen ott voltál! Ott nem lehet hibázni. Jó idő kell és nagy szerencse. Tapasztalt kalauzokra van szükség, profi hegymászókra, akik tudják, mit jelent a nagy magasság, milyenek ezek a hegyek. Az ügyfelek? Őket nagyon körültekintően kell kiválasztani: csak olyanok jöhetnek szóba, akik képesek vállalni a felelősséget önmagukért, akik meg tudnak felelni a nagy magasságból fakadó követelményeknek. Az ott nem a Mount Rainer. A magashegymászásban egészen mások a szabályok. Az ügyfélnek meg kell tanulnia, hogy csak önmagára számíthat, a kalauz nem lehet örökké mellette, nem foghatja mindig a kezét. Veszélyes volna azt állítani, hogy a kalauznak az Everesten is ugyanaz a dolga, mint, mondjuk, a Mount McKinleyn!”