Anatolij Bukrejev - G. Weston DeWalt: Hegyi ​őrület vélemény

Anatolij Bukrejev · G. Weston DeWalt

Hegyi ​őrület

Az 1996-os Mount Everest-i tragédia

Park kiadó, 2015

320 oldal

Fordította: ifj. Vitray Tamás

Fülszöveg:

Mi történt valójában 1996 májusában a Mount Everesten? Hegymászó-tragédia soha azelőtt nem kavart annyi érzelmet és indulatot, nem vetett fel oly sok fájó, kínzó kérdést. A csúcstámadás napján sokan tolongtak a hegyen, nehezen haladtak fölfelé a Délkeleti-gerincen, melyen 1953-ban Edmund Hillary és Tenzing Norgaj elsőként jutott föl a csúcsra. Túl későn indultak vissza, nem vették észre a készülő hóvihar első jeleit…

Kivételes helyzetben van az olvasó, aki Jon Krakauer Ég és jég című könyve után most a Hegyi őrületet veszi a kezébe. Két könyv, kétféle gondolkodásmód, kétféle válasz ugyanazokra a kérdésekre. És miközben szorongva és meghatottan követi a szereplők sorsát, s kétségbeesetten próbálja megérteni a történteket, rá kell döbbennie: a hegyen nem lehet pénzért megvenni a diadalt. Aki üzletet akar csinálni az Everest megmászásából, az előbb-utóbb súlyos kérdésekkel szembesül.

Véleményem:

Nagyon érdekes élmény volt ezt a könyvet olvasni. Olyan érzésem volt, mintha betekinthetnék a kulisszák mögé - rendkívül élveztem.

A könyv válasz Krakauer Ég és jég c. könyvére, melyt sajnos én még most sem olvastam el, de hamarosan sort kerítek rá, hogy össze tudjam hasonlítani őket. 

A '96-os tragédiáról szóló filmet láttam, és Beck Weathers könyvét is olvastam – ott lett számomra nagyon kedves ember Anatolij Bukrejev.

Bukrejev szerintem eléggé öntudatos, mégis szerény ember, imádtam a saját sorait – ha kicsit jobb író lett volna, akkor az egyedül megírt könyvét alighanem százszor jobban szerettem volna. Különleges ember volt. Anatolij hasonló vakságban szenvedett, mint én szoktam... Észre sem vette, hogy ő mások szemében folyamatosan „rosszul végzi a munkáját”, hanem csak arra figyelt, hogy magából kihozza a maximumot. Ő egyértelműen nem társalkodónőként ment fel a csapattal, hanem azért, hogy hegyet másszon, biztosítson, vigyázzon a társaira, s hozza le őket. Akárhonnan nézzük, Ő ezt teljesítette, többen köszönhetik életüket Anatolij küzdőszellemének, kitartásának és majdhogynem vakmerőségének. DeWalt irományai néhol visszavetett az olvasási tempómban, de nélküle értelmetlen lett volna a nagy egész :D Azért mégis csak közösen dolgoztak rajta. Amit kevésbé kedveltem, az a rengeteg magyarázat a lap alján, szerintem azok feleslegesek voltak – akit érdekel, az utánajárhat. Személyes ízlésemnek jobban esett volna, ha inkább a végén van a sok magyarázat.

Nagyon tetszett, hogy ennyire az elején kezdődött a történet, se a hegymászás, se bármilyen hegymászó cég életébe így még nem nyertem betekintést, ezért nagyon imádtam, szerintem egyedi a maga nemében. Jó volt olvasni, hogyan is működhet cégszinten egy Everest-expedíció szervezése. Tetszett, ahogy elmesélték a hegymászók összeválogatásának menetét, a készletek beszerzésének mikéntjét, megtudtam, hogy milyen problémák merülhetnek fel, mit hogyan lehet megoldani ebben a kis szférában, ki-ki ellen, vagy éppen kivel van stb. Közben természetesen kalkuláltam is, sajnos sosem fogok még az alaptáborig sem eljutni, pedig nagyon szeretném J

Élvezetes, de hosszadalmas volt a felvezető szakasz. Amikor elkezdtek (vagy inkább nem) akklimatizálódni, ott kicsit nálam leült a sztori. Viszont az utána következő történések már újból eléggé pörgősek voltak, így inkább nem is lövök le semmit - Anatolijt a vélt és valós hibái ellenére is csak jobban megkedveltem.

Őszintén sajnálom, hogy ez a rendkívüli ember már nincs közöttünk, úgy érzem rengeteg ember köszönhette volna neki az életét a későbbiekben is.

Köszönöm a Park Kiadónak, hogy recenziós példányuk biztosításával megismerhettem az Ő csodálatos történetét is.

Idézetek:

A nyolcvanas évek elején még egyetlen párizsi metrókocsiban elfért volna az összes hegymászó, és velük együtt a teljes expedíciós segédcsapat, akik egy-egy tavaszi szezonban összeverődtek az Everest-alaptáborban. 1996-ban viszont már négyszáznál is többen mászták meg az ösvényt és vertek sátrat odafönn, így aztán nagyjából úgy festett az alaptábor, mint egy rockkoncert színtere. Az egyik mászó meséli, hogy az 1996-os Everest-alaptábor „olyan volt, mint valami vándorcirkusz – csak éppen a mi sátrainkban több bohóc is lakott”. 

Azt mondtam Scottnak: „Ami igaz az Everestre, igaz a K2-re is. Tudod te is, hiszen ott voltál! Ott nem lehet hibázni. Jó idő kell és nagy szerencse. Tapasztalt kalauzokra van szükség, profi hegymászókra, akik tudják, mit jelent a nagy magasság, milyenek ezek a hegyek. Az ügyfelek? Őket nagyon körültekintően kell kiválasztani: csak olyanok jöhetnek szóba, akik képesek vállalni a felelősséget önmagukért, akik meg tudnak felelni a nagy magasságból fakadó követelményeknek. Az ott nem a Mount Rainer. A magashegymászásban egészen mások a szabályok. Az ügyfélnek meg kell tanulnia, hogy csak önmagára számíthat, a kalauz nem lehet örökké mellette, nem foghatja mindig a kezét. Veszélyes volna azt állítani, hogy a kalauznak az Everesten is ugyanaz a dolga, mint, mondjuk, a Mount McKinleyn!”

Read More

Jon Krakauer – Út a vadonba - értékelés

Jon Krakauer – Út a vadonba

 

· Park Kiadó, 2008

· 204 oldal

· Fordította: Veressné Deák Éva

Fülszöveg:

1990 ​nyarán Chris McCandless dicsérettel diplomázott az Emory Egyetemen, majd eltűnt szem elől. Bankbetétjét jótékony célra adományozta, nevet változtatott, és legtöbb személyes tárgyát hátrahagyva új életet kezdett. Stoppal bejárta Észak-Amerikát, embert próbáló, kivételes élményeket keresett. Majd kedvenc könyveivel, egy puskával és egy zsák rizzsel fölszerelkezve elindult északra, az alaszkai vadonba, hogy megkíséreljen csak magára támaszkodva élni. Néhány hónap múlva jávorszarvasvadászok bukkantak rá a tetemére.

Mi vezérelte ezt a fiút? Romlatlan idealizmus, csillapíthatatlan kalandvágy vagy önpusztító szándék? Felelőtlen volt vagy előre nem látott körülményeknek esett áldozatul? Jon Krakauer az oknyomozó riporter alaposságával vázolja fel a tragikus végkimenetelig vezető utat, miközben személyes tapasztalatait is a történetbe szőve megpróbálja megérteni és megértetni az olvasóval hőse gondolatvilágát, tettének mozgatórugóit.

Jon Krakauer szabadúszó újságíró, cikkeit számos magazin, köztük az Outside, a Smithsonian és a National Geographic közli. Az Út a vadonba a második nagy sikerű könyve, melyet az Ég és jég – az 1996-os, tragikus kimenetelű Mount Everest-expedíció személyes beszámolója – követett. A szerző feleségével Colorado államban él.

 ***

Véleményem:

(Spoilerektől mentesen próbálok írni, ezért tűnhet zagyvaságnak.)

Egy olyan újabb könyvvel ismerkedtem meg, amiről rettentő nehéz írni. Egy magától mindent eldobó fiatal kölyökről, aki gondolkodásban sokkal előrébb járt a lakosság nagy százalékánál (de főleg saját koránál). Engem lenyűgözött a története, bátran ajánlom másoknak is. A könyv hatása alatt állok, még most hetekkel később is. Aki egyszer kézbe veszi, annak biztosan maradandó élményt fog okozni, máshogy tekint utána a világra. 
A könyv elolvasása UTÁN erősen javasolt a film megnézése is. Felejthetetlen a kettő által kiváltott hatás. Szó szerint felejthetetlen. 

Chris McCandless egy olyan fiú volt, akit borzasztó nehéz megérteni, talán ő sem értette önmagát….
Olyan ember volt, aki bármit elérhetett volna az életben, ha veszi a fáradságot…

Talán ez nem is helyes kifejezés rá….Végülis mitől lesz valaki sikeres, nagy ember? Mások, vagy a saját maga elismerése által? Azt hiszem Chris sok fontos kérdésre keresett választ, és a végén meg is találta őket. (Legalábbis remélem, mert megérdemelte volna.)

Azzal szeretném kezdeni, hogy szerintem Jon Krakauer remek kutatómunkát végzett, rengeteg Chrishez köthető embert talált meg Észak-Amerika szerte. Sajnos sokuknak a nevére sem emlékszem már, ahhoz túl rövid volt a könyv, hogy pontosan észben tartsam, hogy Chris kivel és milyen kapcsolatban állt, hol találkoztak stb.

Azt viszont megjegyeztem, hogy Chris szinte egytől-egyig minden emberre nagy hatással volt, és bizonyosan a mai napig mindenki szívesen emlékszik rá. Én is nagyon szerettem volna őt megismerni, elképesztő személyisége lehetett, és mondom ezt úgy, hogy több döntésével nem értek egyet, sok dologban egyáltalán nem tudom őt megérteni. Azt hiszem, hogy valódi indokait sosem fogjuk már megtudni... Chris McCandless egy bátor túlélő, egy lelkiismeretes, őszinte és igazán jó ember volt.

A könyvből sok (de messze nem elég) dolgot tudunk meg; hogy milyen ember volt, milyen eszméket vallott, milyen élete volt, miért kelt útra, hova ment és nagyjából mit csinált. Csodálom azért, amiket át- és megélt, hogy képes volt mindent hátrahagyva, merészen az álmainak élni – nem volt egyszerű dolga. 

Szerettem a történetét, azt, amit az őt ismerő emberek meséltek róla. Tetszett, hogy Krakauer milyen párhuzamot tudott vonni kettejük között- örültem, hogy beleírta az ő rövid sztoriját az Ördög Hüvelykujjáról. IMÁDTAM, hogy olyan új neveket olvastam, akik egytől-egyig Chrishez hasonló őrültnek titulált világ(Amerika)járók voltak, lesz miről kutakodnom az elkövetkezendő időkben. Fantasztikus kis ízelítőket kaptam róluk is.

A kötetben rengeteg idézet van Chris kedvenc könyveiből, melyeken felnőtt, vagy amelyeket utolsó hónapjaiban olvasott. Chris által (is) láthatjuk, hogy egy-egy történet milyen hatással lehet mások életére… Van akinek a Biblia, van akinek Jack London…..Fontos, hogy jól válasszuk meg az olvasmányainkat, mert ezekből tanulhatunk igazán sokat - vagy akár tehetjük kockára az életünket.

 Én úgy vélem, hogy Chris nem akart meghalni. Mikor az itt látható fotót készítette magáról, akkor már megtalálta a válaszokat, amiket keresett. Chris sorsának több sorsfordító kulcsmomentuma volt: Walt, Buckley, Teklanika, H. mackenzii… 

Bármelyik tényezőt mozdítjuk el, úgy vélem Chris akár még ma is élhetne – persze, ezzel nem akarom őt mentesíteni a hibái alól, vagy ártatlannak tüntetni fel… de úgy érzem, hogy nem csak önmaga okozta a vesztét…

Nem, nem akart meghalni… de békében távozott.

• Mivel McCandless egy Minolta segítségével dokumentálta a kalandjait, ezért kevéssé érzem hatásosnak a borítót, mintha a saját fotóját tették volna rá. Mivel elég nagy a kereslet a könyvre, ezért még reménykedem egy olyan kiadásban is :)
• Carine McCandless, Chris testvére is írt egy könyvet a "témáról" amit szintén szívesen vennék magyar nyelven én is, és sok egyéb angolul olvasni nem tudó/szerető egyén is. Az Út a vadonba sikere után őszintén hiszem, hogy ez a könyv is megnyerné a publikumot. A fülszöveg és a belelolvasó alapján nem semmi mű lehet. Nézzetek rá Ti is! Moly adatlap

***

"Alaszka sokáig mágnesként vonzotta az álmodozókat és a félresikerülteket, azokat, akik azt hiszik, hogy a még felfedezetlen, vad vidék érintetlen és grandiózus szépsége ír lesz összes sebükre. A bozótvidék azonban nem szanatórium, és mit sem törődik a reményekkel és a vágyakkal."

***

"A tudás keresése – hangoztatta – önmagában is méltó cél, nem szorul elismerésre."

***

"Amikor Alex elment Alaszkába – emlékezik vissza Franz –, imádkoztam. Kértem az Urat, hogy tartsa rajta a kezét; hangsúlyoztam, hogy Alex különleges ember. De ő hagyta Alexet meghalni. Ezért december 26-án, amikor megtudtam, hogy mi történt, megtagadtam az Urat. Kiléptem az egyházból, és ateista lettem. Úgy döntöttem, hogy nem hihetek tovább Istenben, ha ilyen szörnyűséget hagyott megtörténni egy olyan fiúval, mint ő."

***

Read More

Conrad Anker, David Roberts - Mallory ​nyomában

Conrad Anker - David Roberts:
Mallory ​nyomában

Park, Budapest, 2000

216 oldal

 

Fülszöveg:

Köztudott, ​hogy a Mount Everest első hivatalosan elismert „legyőzői” Edmund Hillary és Tenzing Norgay voltak, 1953-ban. Ám természetesen nem ők voltak az elsők, akik ezzel kísérleteztek. George Mallory, aki annak idején Anglia legjobb hegymászói közé tartozott, az 1920-as években többször is megpróbált feljutni a világ tetejére. Utolsó kísérlete során, 1924 júniusában azonban neki és társának, Sandy Irvine-nak nyoma veszett. Utoljára a csúcstól nem is olyan messze látták őket, ezért adódott a kérdés, vajon elérték-e a csúcsot, mielőtt odavesztek. 1999-ben aztán rábukkantak Mallory holttestére 8220 méteres magasságban. Mindabból, amit nála találtak, megpróbálták rekonstruálni a két hegymászó életének utolsó óráit, és megválaszolni a fenti kérdést.

A könyvből megismerhetjük Mallory életrajzát, a Mount Everestet megcélzó expedíciók mindennapjait, és nagy általánosságban a hegymászással járó megpróbáltatásokat. A két szerző két vonalon halad: egyrészt az 1924-es tragédiáig vezető utat, másrészt a holttest megtalálásának körülményeit taglalják. Olvasmányos, jól követhető stílusban írnak, ennek hála a kötetet tényleg nehéz letenni.

 ***

Véleményem:

Ez a könyv nekem majdnem a maximumot nyújtotta. Az első recenziós könyvem a témában a ’96-os Everest-i tragédiáról szólt, ami teljesen elvarázsolt. Azóta teljesen beleszerettem ezekbe a hegymászós könyvekbe, noha tartom magam ahhoz, hogy kizárt, hogy én felkívánkoznék akár fele ilyen magasságba is…

Legnagyobb alpinista kedvencem a titokzatos George Leigh Mallory lett, magam sem tudom minek okán… legfeljebb plátói szerelemként tudom jellemezni….:)

Maga a kiadvány körülbelül aranyárban van a napjainkban, ha egyáltalán felbukkan valahol egy-egy példánya… A városomban sajnos a könyvtárban sem található meg, de szerencsére egy nagyon kedves molybarátnőm a gyöngyösi könyvtárban rálelt és elhozta nekem, így végre én is elolvashattam.

A könyv lenyűgöző! Nem tudom mit is írhatnék ennél többet, ezt szerintem el kell olvasni – legalábbis a téma iránt érdeklődőknek. (Illetve hozzátenném, hogy én sem voltam az, egyáltalán nem – viszolygok a magasságtól, ostobaságnak tartom a hegymászást magát is, elrettentőnek és még talán undorítónak is, de az alpinisták sorait olvasva teljesen megértem őket, és magukkal ragadnak a történeteik- ezzel oda akartam kilyukadni, hogy lényegében mindenkinek ajánlom a könyvet.)

Párhuzamosan ír benne Conrad Anker és David Roberts, mindketten más-más, de összekapcsolódó eseményekről. Anker elmeséli a ’99-es expedíciót, melyen Mallory és Irvine holttestét és eltűnésének rejtélyét próbálták felfedezni; részben sikerrel is jártak, hiszen Mallory testét megtalálták.

David Roberts ezzel szemben a huszadik század elejére repít minket vissza és Malloryról próbál egy valósághű képet mutatni nekünk. Nagyon alaposan járt utána  mindennek, az egyetlen dolog amit sajnálok, hogy azok a folyóiratok és könyvek, amiket ő forrásként használt, azokat sehol sem találtam meg, pedig szeretnék mélyebbre merülni a Mallory témában L Imádtam, hogy szó szerint idéz az említett emberektől; így nekem személy szerint sokkal jobban átjött, és bele tudtam élni magam abba korba, azokba az eszmékbe, próbáltam és tudtam a szemükkel látni.

A könyvből megtudtam, hogy milyen fantasztikus emberek hódoltak az alpinizmusnak, kivételes tehetségek voltak – pl. többen remek írói vénával rendelkeztek – ezért is szerettem volna az akkori eredeti írásokat valahol fellelni. Valamennyire megismerhettem Malloryt , de szeretnék még átfogóbb képet kapni róla. 

Mind Anker, mind Roberts remekül írnak, bár Anker – úgy érzem- nagyon szerényen beszél magáról, és arról, amit ’99-ben véghez vitt, ezért a következő állomásom az ő történetének felderítése lesz. (Amint elolvastam az eszményinek tűnő, Jeffrey Archer – A dicsőség ösvényein című könyvet is J)

Magával ragadott mindkét cselekményszál, mindkettőnek megvoltak a sajátosságai, mégis nagyon jól összeszőtték őket és így lett teljes egész.

Sokat olvashattam az Everest útvonalairól, sajátosságairól - a fejemben láttam és  megismerhettem, hogy milyen a csúcs, milyen körülményes is a feljutás, milyen akadályokkal számolhatunk (vagy éppen csak történhetnek meg, minden előjel nélkül), 75 év különbséggel mennyire mások voltak a körülmények, a felszerelés, maguk az emberek, ezekről is mind képet kapunk a könyvből.

Google barátommal kikutattuk a videót, melyen megtalálják Mallory testét: fantasztikus – én nem tartom hátborzongatónak, nem tartom sértőnek, örülök, hogy láthattam. Vannak a világban sokkal rosszabb dolgok ennél, amiket leközöl az internet, vagy sokszor a tv (híradó), azt sokkal kevésbé tartom etikusnak – ezért is nem nézek híradót; szeretném én eldönteni, hogy mit vesz be a gyomrom és mit nem… inkább nézem Mallory és társai testét, mint a terrortámadásokat, gyilkosságokat és egy egyéb erőszakos cselekmények áldozatait, netán elkövetőit…

Visszatérve: tényleg nagyon szerettem, abszolút többször olvasós, tehát, ha valakinek megvan és nem kell neki, én igényt tartok rá :)

És könyörgöm a Park Kiadónak minél több Veszélyes övezet könyvért! Egytől egyig csodálatosak!

***

Idézetek:

Július 13-án Mallory életében először megpillantotta az Everestet: "Akár egy óriási fehér agyar, amely kimered a világ pofájából" - jegyezte fel naplójába. A sejtelmes, messzi csúcs félelmetes látványként derengett előtte: egy levelében Ruthoz azt írta, hogy "ennyire döbbenetes sziklákat, szédítő meredélyeket még sohasem láttam....Az összes szóbeszéd holmi havas lankákról a mítoszok világába tartozik."

***

Egy óvatlan pillanatban a kötél kibillentette Norton csomagját, amelyet egy pihenő alatt az ölébe fektetett. Mallory szavaival:

"Készületlenül érte, tett egy kétségbeesett mozdulatot, hogy utánanyúljon, de elvétette. A kerek, puha csomag saját forgásától apránként lendületre tett szert, s ahogyan kezdeti pattogása az egyik kiugró kőtől a másikig nagyívű és hatalmas szökellésekké terebélyesedett, a drága teher eltűnt a látómezőből."

***

"Csapnivaló volt minden" - írta Mallory Ruthnak május 27-én, utolsó levelében, amelyet a felesége tőle kapott. "Visszatekintve másra sem emlékszem, mint emberfeletti erőfeszítésekre és a halálos kimerültségre, no meg a komor kilátásra a sátor ajtaján át, ahogyan elnézem magam előtt az örök hó és az egyre olvadó remények birodalmát."

Read More