Conrad Anker, David Roberts - Mallory ​nyomában

Conrad Anker - David Roberts:
Mallory ​nyomában

Park, Budapest, 2000

216 oldal

 

Fülszöveg:

Köztudott, ​hogy a Mount Everest első hivatalosan elismert „legyőzői” Edmund Hillary és Tenzing Norgay voltak, 1953-ban. Ám természetesen nem ők voltak az elsők, akik ezzel kísérleteztek. George Mallory, aki annak idején Anglia legjobb hegymászói közé tartozott, az 1920-as években többször is megpróbált feljutni a világ tetejére. Utolsó kísérlete során, 1924 júniusában azonban neki és társának, Sandy Irvine-nak nyoma veszett. Utoljára a csúcstól nem is olyan messze látták őket, ezért adódott a kérdés, vajon elérték-e a csúcsot, mielőtt odavesztek. 1999-ben aztán rábukkantak Mallory holttestére 8220 méteres magasságban. Mindabból, amit nála találtak, megpróbálták rekonstruálni a két hegymászó életének utolsó óráit, és megválaszolni a fenti kérdést.

A könyvből megismerhetjük Mallory életrajzát, a Mount Everestet megcélzó expedíciók mindennapjait, és nagy általánosságban a hegymászással járó megpróbáltatásokat. A két szerző két vonalon halad: egyrészt az 1924-es tragédiáig vezető utat, másrészt a holttest megtalálásának körülményeit taglalják. Olvasmányos, jól követhető stílusban írnak, ennek hála a kötetet tényleg nehéz letenni.

 ***

Véleményem:

Ez a könyv nekem majdnem a maximumot nyújtotta. Az első recenziós könyvem a témában a ’96-os Everest-i tragédiáról szólt, ami teljesen elvarázsolt. Azóta teljesen beleszerettem ezekbe a hegymászós könyvekbe, noha tartom magam ahhoz, hogy kizárt, hogy én felkívánkoznék akár fele ilyen magasságba is…

Legnagyobb alpinista kedvencem a titokzatos George Leigh Mallory lett, magam sem tudom minek okán… legfeljebb plátói szerelemként tudom jellemezni….:)

Maga a kiadvány körülbelül aranyárban van a napjainkban, ha egyáltalán felbukkan valahol egy-egy példánya… A városomban sajnos a könyvtárban sem található meg, de szerencsére egy nagyon kedves molybarátnőm a gyöngyösi könyvtárban rálelt és elhozta nekem, így végre én is elolvashattam.

A könyv lenyűgöző! Nem tudom mit is írhatnék ennél többet, ezt szerintem el kell olvasni – legalábbis a téma iránt érdeklődőknek. (Illetve hozzátenném, hogy én sem voltam az, egyáltalán nem – viszolygok a magasságtól, ostobaságnak tartom a hegymászást magát is, elrettentőnek és még talán undorítónak is, de az alpinisták sorait olvasva teljesen megértem őket, és magukkal ragadnak a történeteik- ezzel oda akartam kilyukadni, hogy lényegében mindenkinek ajánlom a könyvet.)

Párhuzamosan ír benne Conrad Anker és David Roberts, mindketten más-más, de összekapcsolódó eseményekről. Anker elmeséli a ’99-es expedíciót, melyen Mallory és Irvine holttestét és eltűnésének rejtélyét próbálták felfedezni; részben sikerrel is jártak, hiszen Mallory testét megtalálták.

David Roberts ezzel szemben a huszadik század elejére repít minket vissza és Malloryról próbál egy valósághű képet mutatni nekünk. Nagyon alaposan járt utána  mindennek, az egyetlen dolog amit sajnálok, hogy azok a folyóiratok és könyvek, amiket ő forrásként használt, azokat sehol sem találtam meg, pedig szeretnék mélyebbre merülni a Mallory témában L Imádtam, hogy szó szerint idéz az említett emberektől; így nekem személy szerint sokkal jobban átjött, és bele tudtam élni magam abba korba, azokba az eszmékbe, próbáltam és tudtam a szemükkel látni.

A könyvből megtudtam, hogy milyen fantasztikus emberek hódoltak az alpinizmusnak, kivételes tehetségek voltak – pl. többen remek írói vénával rendelkeztek – ezért is szerettem volna az akkori eredeti írásokat valahol fellelni. Valamennyire megismerhettem Malloryt , de szeretnék még átfogóbb képet kapni róla. 

Mind Anker, mind Roberts remekül írnak, bár Anker – úgy érzem- nagyon szerényen beszél magáról, és arról, amit ’99-ben véghez vitt, ezért a következő állomásom az ő történetének felderítése lesz. (Amint elolvastam az eszményinek tűnő, Jeffrey Archer – A dicsőség ösvényein című könyvet is J)

Magával ragadott mindkét cselekményszál, mindkettőnek megvoltak a sajátosságai, mégis nagyon jól összeszőtték őket és így lett teljes egész.

Sokat olvashattam az Everest útvonalairól, sajátosságairól - a fejemben láttam és  megismerhettem, hogy milyen a csúcs, milyen körülményes is a feljutás, milyen akadályokkal számolhatunk (vagy éppen csak történhetnek meg, minden előjel nélkül), 75 év különbséggel mennyire mások voltak a körülmények, a felszerelés, maguk az emberek, ezekről is mind képet kapunk a könyvből.

Google barátommal kikutattuk a videót, melyen megtalálják Mallory testét: fantasztikus – én nem tartom hátborzongatónak, nem tartom sértőnek, örülök, hogy láthattam. Vannak a világban sokkal rosszabb dolgok ennél, amiket leközöl az internet, vagy sokszor a tv (híradó), azt sokkal kevésbé tartom etikusnak – ezért is nem nézek híradót; szeretném én eldönteni, hogy mit vesz be a gyomrom és mit nem… inkább nézem Mallory és társai testét, mint a terrortámadásokat, gyilkosságokat és egy egyéb erőszakos cselekmények áldozatait, netán elkövetőit…

Visszatérve: tényleg nagyon szerettem, abszolút többször olvasós, tehát, ha valakinek megvan és nem kell neki, én igényt tartok rá :)

És könyörgöm a Park Kiadónak minél több Veszélyes övezet könyvért! Egytől egyig csodálatosak!

***

Idézetek:

Július 13-án Mallory életében először megpillantotta az Everestet: "Akár egy óriási fehér agyar, amely kimered a világ pofájából" - jegyezte fel naplójába. A sejtelmes, messzi csúcs félelmetes látványként derengett előtte: egy levelében Ruthoz azt írta, hogy "ennyire döbbenetes sziklákat, szédítő meredélyeket még sohasem láttam....Az összes szóbeszéd holmi havas lankákról a mítoszok világába tartozik."

***

Egy óvatlan pillanatban a kötél kibillentette Norton csomagját, amelyet egy pihenő alatt az ölébe fektetett. Mallory szavaival:

"Készületlenül érte, tett egy kétségbeesett mozdulatot, hogy utánanyúljon, de elvétette. A kerek, puha csomag saját forgásától apránként lendületre tett szert, s ahogyan kezdeti pattogása az egyik kiugró kőtől a másikig nagyívű és hatalmas szökellésekké terebélyesedett, a drága teher eltűnt a látómezőből."

***

"Csapnivaló volt minden" - írta Mallory Ruthnak május 27-én, utolsó levelében, amelyet a felesége tőle kapott. "Visszatekintve másra sem emlékszem, mint emberfeletti erőfeszítésekre és a halálos kimerültségre, no meg a komor kilátásra a sátor ajtaján át, ahogyan elnézem magam előtt az örök hó és az egyre olvadó remények birodalmát."