Kercsmár Bella Noémi: Arion {Értékelés}

Fülszöveg:

„A legérdekesebb történetek azokról a háborodott emberekről szólnak, akik képtelenek racionálisan cselekedni.” – FLORENTINA
„Nagyszerű reklám – amennyiben a közönség tud olvasni.” – A KOCSMÁROS
„Melegen ajánlom a kalandos lelkű és szenvedélyes szívű hölgyeknek, az élmény és az orca még rózsásabbá tételéhez egy bögre forró kakaó társaságában.” – EVARISZT
„Borzongató.” – TIANIT
„Szóra sem érdemes, pocsék, tűzrevaló.” – PORFIR

Könyvinformációk:

Kiadó: Underground Kiadás éve: 2017 Oldalszám: 198 oldal Kötés: Puhatáblás ISBN: 9789631292947 Sorozat: nem Függővég: so-so

Véleményem:

Noémi első könyvét, A varázsló leheletét imádtam. Így ennek a könyvnek is úgy álltam hozzá, hogy kapok egy csodát, amit fantasy köntösbe csomagolt. Ennek az elvárásnak sajnos csak egy kis része teljesült.

Noémi ismét elővette remek írói stílusát, és egy remek hangulatot teremtett története köré. Nagyon szépen bánik a szavakkal, így mindig bele tudtam magam élni az adott helyzetbe. Ha kellett, akkor a karakterekkel együtt szenvedtem, örültem, és szomorkodtam. Kevés olyan író van, akinek a könyvébe ennyire könnyen bele tudom magam élni. A humor pedig sokat segített a sokszor nyomott hangulaton.

A történet nagyon érdekes, mégis kicsit hiányosnak éreztem. A elején megismertem Ariont, aki egy vándor, és a tapasztalatszerzés miatt kereste fel Jatu arénáját. Az arénában olyan személyek szállnak harcba egymással, akik nem bírnak magukkal és szeretik az erejüket fitogtatni. Amint belép az aréna kocsmájába rögtön rá is vetik magukat az új húsra a régóta ott tartózkodó harcosok. Arion persze szívesen ki is állt a kihívók ellen, de gyorsan rájöttek, hogy nehéz, sőt szinte lehetetlen legyőzni az ismeretlen vándort. Ezt pedig a bal csuklóján lévő jelnek tudják be, és utána már nem is piszkálták. Arion ennek ellenére kitartóan edzett, és várta méltó ellenfelét, akivel igazi párbajt vívhat, nem pedig 2 percet szösszenetet. Közben megismerkedik az aréna állandó tagjaival: Florentinával, az őrök parancsnokával, Tianittal a különös lénnyel, és még ellenséget is szerzett magának Porfir személyében.

Nem csak a harcokról olvashattam, hanem Arion múltjából is kaptam, hogy miként ismerkedett meg a mágiával, és mi is az a piros jel a csuklóján. Velem együtt az arénában lévők is folyamatosan ezen agyaltak, mert senkinek nem volt hajlandó elárulni a titkát, hogy mitől olyan erős, kitartó és hogy érthet a mágiához, ha nem varázsló, vagy démon. De szerencsére kaptam rá választ, pedig már majdnem elkeseredtem, hogy örök rejtély marad. Ám nemcsak Arion életét követhettem nyomon, hanem a többiekét is. A legjobban Evariszt és Tianit érdekelt, róluk szívesen olvastam volna még többet.

A karakterek különlegesek voltak, de nem kaptam belőlük annyit, amennyit szerettem volna, ez alól kivétel a főhős, Arion. Szeretném nektek őt bemutatni, mert én nagyon megkedveltem. Humoros, kitartó, karizmatikus és nehéz kiismerni. Szinte minden megvan benne, ami egy igazi álom pasiban. Mégis hiányzott belőle valami, amire az egész történet alatt nem jöttem rá.

A másik karakter, akit megszerettem, nem más, mint Florentina. Egy igazi erős személyiség, aki ha kell meg tudja mutatni érzékeny oldalát, főleg, ha a családájáról van szó.

Tianit még rejtélyesebb, mint Arion, emiatt is keltette fel az érdeklődésem. Ő egy vámpír, akinek a múltja mindenkiénél későbbre nyúlik vissza. Megtudtam, hogy az aréna, ami most küzdőtér,régen az olyan vámpírok lakhelye volt, mint Tianit. Közösen éltek az emberekkel békében. Aztán valami történt, és felborult a kényes egyensúly vámpírok és emberek között. Tianit fajtája pedig szépen lassan elmenekült, vagy meghalt. Ezért szegény nem nagyon találja a helyét az életben, mert nem szeretné elhagyni otthonát, amit idő közben az emberek teljes mértékbe átvettek. Még jó, hogy Arion megkedvelte.

Még bőven tudnám folytatni a karakterek boncolgatását, illetve a történtét is, de azzal sokat spoilereznék, és nem szeretném senkinek sem elrontani az olvasás élményét.

Összességében kevesebbet kaptam, mint Noémi első könyvétől, de ha ettől elvonatkoztatok, akkor kellemes olvasmány volt. Ha felkeltette az érdeklődéseteket, akkor bele tudok olvasni az írónő honlapján, EZEN a linken.

Ajánlom azoknak, akik:

- egy izgalmas fantasyra vágynak egy új világban,

- szeretik, ha egy karakter jelleme fejlődőképes,

- kíváncsiak arra, hogy mennyire idegesítő, mégis aranyos tud lenni egy démon.

Értékelés: 5/4 csillag

Kedvenc jelenet(ek): az arénában a harcok
Kedvenc karakter(ek): Pyso, Florentina, Tianit
Kedvenc idézetek:

„– Akkor keress magadnak valami elfoglaltságot.
– Épp azt teszem – Pyso a következő szárnycsapással közelebb lebbent, s szinte súrolta a falat. Tianit odébb húzódott a keskeny párkányon. – Ki vagy te?
– De ne engem!
– Érdekesnek tűnsz. Beszélgessünk! Az én nevem Pyso.
– Tudom…
– Honnan?
– Tényleg nincs semmi dolgod?
– Mármint rajtad kívül? – a démon fekete szemei egy kisállat ártatlanságával pislogtak Tianitra, aki nem tudott tovább hátrálni.”

„A hülyék magabiztosak! Ez csak azoknak adatik meg, akiknek nincs ki mind a négy kerekük!”

„– Mit gondolsz, barátok vagyunk?
– Úgy néz ki.
– Még sosem volt ember barátom 
– Nem nagy dolog. Az emberek lépten-nyomon barátok, csak ez gyorsan változik.
– Remélem, tudom majd tartani a tempót.”

„Nincs értékesebb annál, minthogy életben vagy. Akár kisállat, akár ember, akár én, akár te; nagyon értékes ember vagy. Az élet végtelen lehetőséget jelent.”

 A képek innen onnan, azaz: Pinterest táblámról, illetve az írónő honlapjáról származnak.

Read More

Anne Bishop: Vörös betűkkel (Mások 1.)

A recenziós példányt ezúton is köszönöm a Twister Media kiadónak!

Fülszöveg:

Meggie Corbyn cassandra sangue, vagyis vérpróféta, azaz ha a bőrén vágás nyomán kiserken a vér, látja a jövőt. Meggie ezt a különleges képességét inkább átoknak, mint áldásnak tekinti. Meg nem szabad ember. Tartógazdája rabszolgaságban őrzi, hogy csak ő szerezhessen tudomást látomásairól. Meggie azonban megszökik és az egyetlen biztonságos hely, ahol elrejtőzhet, a Lakeside Udvar nevű üzleti negyed, amit a Mások működtetnek.

Az alakváltó Simon Wolfgard vonakodik felvenni az Emberi összekötő állásra jelentkező idegent. Egyrészt azért, mert úgy érzi, hogy valami titkot rejteget, másrészt azért, mert nincs emberi prédaszaga. Ám egy erősebb ösztön arra készteti, hogy mégis alkalmazza Meggie-t. Amikor megtudja róla az igazat, és azt is, hogy a kormányhatóság körözi, Simonnak el kell döntenie, vajon megéri-e, hogy bekövetkezzen az emberek és a Mások között szinte elkerülhetetlen harc.

Könyv információk:

Kiadó: Twister Media
Eredeti megjelenés: 2013
Haza megjelenés: 2016
Oldalszám: 512 oldal
ISBN: 9786155631023
Fordította: Bozai Ágota

Véleményem:

Ez nem tipikusan az a könyv, amit este kikapcsolódásként, akár fáradtan is lehet olvasni. Ezt én is megtapasztaltam. Először kissé zavaros volt a történet, sok helyszín, szereplő, adat. Aztán, hogy haladunk előre a történetben, minden szépen értelmet nyer. Helyre került mindenki és a közepe felé már nem kellett oldalakt visszafelé lapoznom, hogy most akkor ki kicsoda vagy éppen miért tett azt, amit tett. Amit még meg szeretnék említeni magáról a könyvről, hogy ez elején kapunk egy kis magyarázatot, a földrajzi nevekről, napok nevéről, és egyéb dolgokról, ami később visszaköszön a történetben. A másik dolog pedig a térképek, amit szintén az elején találunk. Mivel vizuális típus vagyok nagyon megragadta a figyelmem és imádtam, hogy nyomon tudtam követni, hogy merre járunk éppen, akár az Udvarban, akár Lakeside – ban.

Térképeket lehet vinni nyugodtan forrásmegjelöléssel

Nagyon szépen felépített világot kapunk, amiben nem az emberek uralkodnak, hanem a Mások vagyis a terra indigene lények. Ők az emberben csak a hús látják, és csak azért engedik meg, hogy a területükön éljenek, mert a dolgokat, amiket az emberi faj feltalált hasznos a számukra. És igen, végre kaptunk egy könyvet, amiben vámpírok nem csillognak, az alakváltók pedig nem titkolják, hogy azok! Itt ők az uralkodó fajok és ezzel mindenki tisztában van. Ha pedig valaki mégis ellenzi, jó esetben csak az egyik kezét veszti el. A Mások között is vannak különböző klánok, ilyenek a Farkasok, Hollók, Vámpírok, Medvék. Nagyon tetszett, hogy a nevük beszélő név, vagyis utal a fajukra példálul: Simon Wolfgard a Farkas klánhoz, Henry Beadgard pedig a Medve klánhoz tartozik.

A szereplők közül az imént kiemelt Simon volt a kedvencem, mert annak ellenére, hogy mennyire Farkas, mégis kezd úgy viselkedni, mint egy ember. Ezt a tényt nagyon nehezen dolgozza fel, és próbálja minél jobban elnyomni ezt magában. A szívén viseli az Udvar gondját, mivel ő a vezetője. Még üzleteket is nyittat, amiben emberek is vásárolhatnak és emberi alkalmazottjai is vannak. Ezt azzal magyarázza, hogy jobb békében egymás mellett élni, és így próbálják viszonozni azokat a dolgokat, amiket az emberek találtak fel, ők pedig igénybe veszik. Szóval az ember – Mások kapcsolatot úgy fogja fel, mint egy cserekereskedelem. Persze attól függetlenül, azt, aki az Udvar olyan területén tartózkodik, ahol embereknek tilos, azt gond nélkül felfalja.

A másik szereplő, akiben nem csalódtam, pedig az elején nem sokat vártam tőle az a főszereplő Meggie. Első találkozásra egy kissé buta lányt kapunk, aki nem igazán találja a helyét a világban. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy észre lehet venni a személyiségfejlődést, és már nem azt a szétesett és állandóan félő lányt látjuk, akit az elején. Ezt lehet arra is fogni, hogy kezdi magát biztonságban érezni az Udvarban, ami eléggé ironikus, hisz olyan lények között él, akik pillanatok alatt képesek felfalni. Szívesen olvastam volna még a visszaemlékezéseit és a cassandra sangue létről. Reménykedem benne, hogy a jövőben több betekintést kapunk.

Értékelés: 5/5
Kedvenc karakter(ek): Simon Wolfgard, Meggie Corbyn
Kedvenc jelenet(ek): mikor a végén összeérnek a szálak, Meggie visszaemlékezései
Kedvenc idézetek:

„– Az emberek nem szeretik az egeret?
– Épületben nem.
– És az étel közelében sem.
– De hiszen friss!
– Az emberek nem szeretik az egeret. A patkányt sem. Egyszerűen nem.”

„A Mások ugyanúgy néztek ki, mint az ember, viszont az emberben nem a hódítót látták… hanem a friss húst.”

 „Az ajtó mellé nagybetűs feliratot akasztottak:
FIZESD KI A KÖNYVEKET, MIELŐTT ÁTMÉSZ A KIS HARAPÁS HELYISÉGÉBE, KÜLÖNBEN NEM KICSIT HARAPUNK BELÉD!
A másik oldalon is volt felirat:
PERSZE, ÁTVIHETED A BÖGRÉT. LETÉTI DÍJKÉNT ITT TARTJUK A KEZEDET.”

„Bérlők vagyunk, nem miénk a föld, mondta egy pap a templomban a heti istentiszteleten. Mi csak kölcsönvesszük a levegőt, amit belélegzünk, és az ételt, amit megeszünk, a vizet, amit megiszunk.”

„Vajon az emberek nem értik, hogy mennyire jelentéktelenek, mennyire nem pótolhatatlanok?”

„– Nadim útjai kifürkészhetetlenek. Sokféle lényt teremtett; némelyik csodálatos, némelyik szörnyűséges – mondta halkan – És némelyik teremtményben a csodálatosság és a szürnyűsség egyszerre jelen van.”

„Az ember, aki meghívás nélkül belép az Udvar területére, egyszerűen őrült! A Farkasok nagyon, félelmetesek és nagyon finom tapintású a szőrük, hogyan képesek az ember megállni, hogy ne öleljen meg egy Farkast, csak hogy érezze a szőre puhaságát?
– Ne törődj a bolyhossággal – mormogta magában. – Azt tartsd észben, hogy nagy és félelmetes!”

„– Mi lehet annál félelmetesebb a tudatnál, hogy folyamatosan olyan lények vannak körülöttünk, akik élelemnek tekintenek minket?
– Tényleg nem emberek, Karl. Ezt érzelmileg eddig is tudtam. Most már nem csak az agyam, hanem a testem is tudja. A terra indigene lényei nem állatok, akik emberré változnak, nem emberek, akik állattá változnak. Valójában ismeretlen lényeg, akik megtanultál, hogyan öltsenek emberi alakot, mert ez megfelel nekik, hasznuk származik belőle. Nyertek valamit azzal, hogy emberi alakban élnek, talán azt, hogy két lábon járhatnak, vagy használhatják a kézujjukat…. ahogy nyertek valamit a felvett állati formáikból is.”

Read More