Fantáziavilág

Mivel meglepően sokan olvastátok és reagáltatok nem csak itt a blogon az Anyának lenni bejegyzésemre ezért egy hasonlót hoztam. Most azonban inkább egy kicsit elmélkedős, hogy meddig engedjük a gyerek fantáziáját szárnyalni.

A napokban gondolkoztam el azon, hogy hol van az a pont, ahol a gyereknek azt mondjuk, hogy amit kitalál, az nem létezik, csak az ő kicsi fejében. Azt mondják az okosok, hogy a gyerek nagyon nehezen tudja elválasztani azokat a dolgokat, amik a képzeletében vannak attól, ami a valóság. Ezt értem is, de hol van a határ, mikor egy - egy ilyen kitalációra azt mondjuk a gyereknek, hogy fiam/lányom elég, az amit kitalálsz nem létezik. Lehet, hogy fel sem veszi, és ugyanúgy képzeleg tovább és éli a kis életét a fantáziavilágában, vagy éppen elmegy a kedve az összes ilyen képzelgéstől. Nálunk a nagyobbat nem nagyon érdekli, hogy szólok neki érte, ő szövi a kis saját fantáziáját, ami nem feltétlen rossz, de mikor már annyira beleéli magát, hogy meg van róla győződve, hogy az akkor is úgy van, az már nem a legjobb. Történt velünk hazafelé jövet az oviból, hogy maradt még az utcán egy kisebb hókupac, amire nagyobbik fiam rögtön rávágta:

- Nézd anya, egy jegesmedve!

Felmerült bennem a kérdés, hogy elmondjam neki, hogy nem kisfiam, az egy hókupac, vagy hagyjam hagy képzelje el a dolgokat persze az mellékes, hogy én közben az Arany iránytű páncélos medvéjére asszociáltam, szóval anya is egy kicsit fantáziavilágban él. De ő gyorsabban döntött és már mondta is tovább.

- És anya, tudod, hogy hogy került ide? Hát egy nagy hóviharral, és most melege van, azért alszik. De majd jön egy nagyon nagy galamb és visszaviszi az Anktartiszra. Talán már holnap nem lesz itt, mert addigra ideér a nagy galamb.

Azért tudom ilyen pontosan visszaidézni, mert az ilyeneket megjegyzem, és sokat gondolkozom rajta. Volt már olyan eset is, mikor kijelentette, hogy egy robot és vasból van a csontja, azért nem tört még el semmije. És azt is leírta részletesen, hogy vannak a szervei, és a csontja, ami ugyebár vasból van, de ő nem robot, mert vannak szervei és érzelmei. Na, meg ott a bőre, és a robotoknak nincsen bőre. Szóval ő biztos, hogy ember, csak nagyon erős vascsonttal. Aztán egyszer betört szegény feje és rájött, hogy hoppá, még sincs vasból és már nem is mondogatta tovább.

A kisebb még nem csinál ilyet, bár ő kicsit reálisabb, mert mikor a nagyobb közölte a hókupacra, hogy jegesmedve a kisebb rávágta, hogy nem, az hó! Na, most melyik ujjamba harapjak, hogy ne fájjon? Melyik gyereknek mondjam azt, hogy neked van igazad? Ez pedig többször is előfordult, de általában rájuk hagyom, hogy eldöntsék, kinek van éppen igaza.

Persze mikor bődült nagy hülyeségek kerekednek ki, akkor szólok, hogy ácsi, ez nem így működik. Ilyen eset volt, mikor ők úgy gondolták, hogy hegymászók és majd megmentik a nagy macit a szekrény tetején. Aha, ezt úgy kivitelezték, hogy elkezdtek felmászni a szekrényre. Mikor megláttam majdnem szívrohamot kaptam, mert a szemem előtt megjelent, ahogy a szekrény eldől és rájuk zuhan. Vagy volt olyan játékuk a nyáron, amit a szomszéd gyerekekkel játszottak, hogy kiválasztottak egy zombit, aki kergeti a többi gyereket. Mondanom sem kell, hogy meddig magyaráztuk nekik, hogy ez csak játék és nem léteznek zombik.

A másik dolog, amin még gondolkoztam, hogy mikor maga a szülő talál ki egy dolgot, hogy megóvja gyerekét vagy segítse abba, hogy mondjuk legyőzze a félelmét. Nálunk olyan eset volt, mikor kapcsolgattuk este a tv-t, és a Cápa ment menne, persze mikor odaértünk, pont akkor szaggatott darabokra egy áldozatot az óriás szörny. Ebben nem is lett volna semmi, mert nyugtázta nagyobbik fiam, hogy az csak egy film.

No, de mikor megtudta, hogy mennek a Tropikáriumba és ott is van cápa… igen, itt is napokig kellett magyarázni, hogy ott nem fogja őket megenni és milyen jó lesz. Végül kitaláltuk apjukkal, hogy a Tropikáriumban lévő cápa igazából kicsi, és csak azért fog nagynak tűnni, mert az üveg nagyítós. Aztán csak elment és nagyon élvezte. Persze azért azt hozzátette, hogy szerencse, hogy az csak kicsi cápa volt, így nem volt esélye megenni őket. Ezek az apró hazugságok jót tesznek a gyereknek vagy inkább a fantáziáját fejlesszük vele és segítjük, hogy legyőzze a félelmét? Mert még mi felnőttek is van, hogy néha elkalandozunk, és mélyen elmerülünk a mi lenne ha mocsarába. Akkor a gyerekre miért szólunk rá, hogy ne fantáziáljon annyira?

Mit gondoltok róla, meddig vannak ezek a határok?