2017. február 15., szerda

Beck Weathers - Stephen G. Michaud: Túléltem ​az Everestet

Beck Weathers · Stephen G. Michaud
Túléltem az Everestet 

Athenaeum, Budapest, 2017
336 oldal
Fordította: Bayer Antal

A könyv megrendelhető itt.


 Fülszöveg
1996 májusában egy elszánt amatőr elindul, hogy megmássza a csúcsok csúcsát, a Mount Everestet. Sokan döntenek így azon a tavaszon, professzionális és műkedvelő hegymászók egyaránt de ebből az expedícióból alig páran térnek vissza. Nyolcan életükkel fizetnek a legnagyobb álomért.
El kell telnie csaknem két évtizednek, hogy Beck Weathers, ez a merész és makacs ember megírja saját visszaemlékezéseit a tragikus kalandról. Bár korábban profi hegymászók tollából már több híres könyv született az expedícióról, Weathers beszámolója annyiban más, hogy nem szakmailag igyekszik feltárni az okokat, nem elemez, nem vizsgálódik. Ő személyes benyomásain és egész élettörténetén keresztül, egyszerű szavakkal beszél a fanatizmus határát súroló szenvedélyéről, bevonva az emlékezésbe családtagjait és közeli ismerőseit is. A jeges mozaikokra széttöredező történetben döbbenten olvashatjuk, hogyan hagyták magára a hóban társai, mert halottnak hitték. (Minthogy az is volt.) A klinikai halálból ugyan visszatért, de lefagyott, elhalt végtagjait, eltorzult arcát adta az Everestért, szinte rituális áldozatként…
Néhol hátborzongató, de egyúttal nagyon is emberi hangú olvasmány a Túléltem az Everestet. Végső erőpróbákról, akaratról, kitartásról, hitről és szenvedésről szól – a test és a lélek határmezsgyéjéről.

A könyvet köszönöm az Athenaeum kiadónak!

Értékelés:

Ez a kötet nagyon sok mindenről szól, a hegymászásról, a depresszióról, a családról, a túlélésről, a változásról és a hétköznapi hősökről is.
Nagyon jó kis könyvet hoztak ki belőle, ami elsődlegesen Beck Weathers humorának köszönhető. Nagyon szerethető alak, legalábbis kívülről; barátként, haverként, idegenként. Legalábbis ilyen volt az Everest előtt.
Sajnálatos, hogy a saját halála/feltámadása kellett ahhoz, hogy rájöjjön mi a fontos az életben, és miért érdemes élni.

A könyv az Everesten kezdődik, elmeséli, hogy mi történt ’96ban, mesél az ott töltött hetekről, elmondja, hogy milyen fiziológiai hatásai vannak a hegymászásnak, valójában milyen is a hegymászás folyamata. Én ezekről vajmi keveset (semmit sem) tudtam, ezért külön öröm, hogy olvashattam ezt a könyvet – lényegében ezért szeretek olvasni, hogy olyan információkhoz jussak, amik egyébként nem kerülnének a látóterembe. Majd természetesen mesél a haláláról és megmeneküléséről. Igen hamar túl is jutunk ezeken, talán kissé össze is volt csapva, de gondolom, akik ismerik a történetét, azoknak nem is kellett több belőle. Nekem nem voltak ismerősek a nevek, így igen gyorsan belekavarodtam, de nem tudtam visszalapozni, mert a történet vitt magával. Én konkrétan a 8. életévemet tapostam, mikor ez az eset történt, tehát, ha nagy felbolydulást okozott is a világban, én ebből nem érzékeltem semmit…. (Na, azért annyira korlátolt nem voltam, mert a ’97-ben elhunyt Diana hercegnőt bizony évekig sirattam.)

A könyv, mint Everest, itt véget is ért... fogalmam sem volt, hogy mire számítsak mindezek után, azt hittem, hogy csak erről szól az egész, bár gyanúsan gyorsan haladtunk, és még a 2/3-a hátra volt a könyvnek. Valójában innentől sem volt unalmas, Beck Weathers öntudatos és tájékozott ember, amiket leírt, azokat teljes mértékben elhittem, nem egy pszichológus a pasi, de tudom, hogy az állapotáról szóló sorok mind helyesen vannak megfogalmazva, nem csak a lapok számát akarja növelni.
A történet innentől elég sok szemszögből mutatja be a főhősünk és családja életét, mindenkinek van egy-egy beszúrt gondolata, ez nagyon tetszett, olyan érzésem volt, mintha bizonyos helyzetekben előttem „vitáznának”.
Megismerjük Beck érzéseit, motivációit, családi előéletét, hogy miért is lett ilyen ember, aki lett. Kiderül, hogy depresszióval küzdő ember volt már egész fiatalkorától kezdve, megismerjük a nejével való megismerkedésük történetét, s szépen lassan az egész életüket kiteregetik elénk.

A könyv igen hosszan kitér Beck kalandozásaira, igaz nagyjából, csak említés szinten, hisz pár oldalt mesél csak egy-egy csúcsról, de engem ez az élménybeszámoló teljesen lenyűgözött. Az Ő lelkesedése rám is átragadt, nagyon kíváncsi voltam, hogy miket látott. Megint felcsaptam a Google-maps-et és megnéztem pár helyet, az egyik útvonalat, amit a könyvben is említ, a Chilkoot-ösvényt, elég nagy távon meg is lehet tenni a sárga emberkével, csodálatos. Ezután átvándoroltam az Everestre, majd az Antarktiszra is (a hideg is rázott a vakító fehérségtől, soha nem mernék egy ennyire az elemeknek kiszolgáltatott helyre elmenni), random helyen beugrottam a Dél-Afrikai Köztársaságba, és láttam egy pingvin telepet, majd egy csodálatos vízesést némileg északabbra. Szuper kis esti kirándulást tettem, sajnálom, hogy csak ilyen könyvek olvasása közben jut ez a fajta szórakozás az eszembe.
Visszatérve a könyvre; Weathers elmeséli azt is, hogy mit élt át, miután eljött az Everestről, őszintén megmondom, talán jobban járt volna, ha meghal, mint azok a kínok, amik a megmenekülését követték.
Az nagyon tetszett, hogy voltak a könyv elejéről visszatérő momentumok, amiket már egy más jellemű ember szemszögéből halljuk újra. Ez szerintem fenomenális. Teljesen átjött a lelki fejlődés, hogy mennyire megváltozott Beck Weathers személyisége.
Beck és családja történetében folyamatosan jelen van egy rokon, az utolsó fejezet szinte kizárólagosan az övé. Talán ez a rész volt a legszebb a könyvben, ez felfedi előttünk azt, hogy az igazi hősök itt vannak köztünk, nem kell ahhoz megmászni a Mount-Everestet, sem bemutatni a halálnak, csak élni kell az életünket, és azzal foglalkozni, ami valójában fontos: a családdal.

 ***
A könyv számomra 4*

Amit szerettem:
·        A kalandozásokat, a hegyi beszámolókat, elsődlegesen a helyi kultúrák bemutatását. Beck humorérzékét.  
·        Peach érzéseit, gondolatait.  Őszintén tisztelem ezt a nőt, csodálatos anya és ember, és hihetetlen erős és kitartó feleség.
·        A lelki fejlődés.

Ami nem tetszett:
·        Az elején és talán végig, a túl sok név. Nem jegyeztem meg őket, irrelevánsak voltak.
·        Sok volt néhol a körítés, a könyv második harmada ugyan jó volt és kellett, de hosszú és kissé túlírt, itt a humor sem enyhített az ellenszenven, amit Beck iránt éreztem.


Idézetek:

„Ha azt hiszed, laktál már teljes körű kiszolgálást biztosító szállodában, szerintem fogalmad sincs, hogy mit jelent valójában a teljes kiszolgálás. Mivel a Yak & Yetinél tisztában voltak magatehetetlen állapotommal, odaállítottak egy fiatalembert a szobám elé, hogy szóljak neki, ha ki kell törölni a fenekemet.”
 ***
 Azon a szombaton lett volna Meg első igazi randija,
amikor meghaltam az Everesten. Mit meg nem tesznek
egyes apák, hogy távol tartsák a lányukat a fiúktól!
Nem valami elegáns, elismerem.”
 ***
„Csakhogy ezt nem mondta senki Peachnek. És mivel nem tudta, hogy lehetetlen megcsinálni, megcsinálta.”
 ***
„Egy tévéinterjúban így számolt be később az első benyomásáról:
„Nem hittem a szememnek. Ennek az embernek nem volt arca. Koromfekete volt, mintha valami kéreg tapadt volna rá. Az anorákjának a cipzárja le volt húzva a derekáig, és tele volt hóval. A jobb karja csupasz és a feje fölé volt fagyva. Nem tudtuk lehajtani. A bőre, mint a márvány.  Fehér kő. Vértelen.”
 ***
„Azt is sokszor kérdezik tőlem, hogy megtenném-e újra. Először azt gondoltam, hogy micsoda ostoba kérdés! De aztán alaposan végiggondoltam, és rájöttem, hogy ez az egyik legmélyebb kérdés, amit fel lehet tenni.


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése