Saroo Brierley - Oroszlán értékelés

Saroo Brierley - Oroszlán

Kiadó: Athenaeum, Budapest, 2017

Terjedelem: 288 oldal 

Megjelenés időpontja: 2017. február 6.

Fülszöveg:

Mi történik akkor, ha egyszer csak egy zakatoló vonaton találjuk magunkat, és azt sem tudjuk, merre robogunk? Ha nem emlékszünk a kisváros nevére, ahonnan elindultunk? Mi lesz velünk, ha Kalkuttába keveredünk, és a múltunkról semmiféle információnk nincs? Szárú, az ötéves indiai kisfiú egy szerencsétlen véletlen folytán India egyik legveszélyesebb városába kerül. Volt otthona, most nincs semmije. Mit várhat az emberektől, az érzéketlen tömegtől? Vajon túl lehet élni azokat a megpróbáltatásokat, amelyek elé az élet állítja őt? Hogy juthat el egy kisfiú Indiából Ausztráliába? Képes lesz új életet kezdeni? Találkozhat még valaha az édesanyjával? Megtudhatja egyáltalán, hol élte le élete első öt évét? Vajon ki lehet az igazi oroszlán?
Az Oroszlán Saroo Brierley valós története a kitartásról, az önfeláldozásról és a hitről.

A könyv alapján készült a többszörös díjnyertes film Nicole Kidman, Rooney Mara és Dev Patel főszereplésével.

A kötet megvásárolható közvetlenül a kiadói csoporttól is, IDE kattintva.

***

VIGYÁZAT! CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZÓ SZÖVEG!!!

Értékelés:

A történet egy kedves indiai fiú, Saroo életéről szól, elmeséli, honnan indult és hová jutott. Megindító és felkavaró történet, amit méltán övez nagy hírverés.  Szerény véleményem szerint, ez a könyv, a hittel rendelkező emberek egyik bizonyítéka arra, hogy csodák igenis vannak.

 ***

A sztori egy kisvárosban élő csonka család 
életébe enged bepillantást, ami számunkra, nyugati embereknek, nagyon nyers és borzasztó képet mutat. Ebben a kultúrában teljesen természetes, hogy a szülő, -de akár a gyermek is - napokra eltűnhet hazulról, mégsem nyugtalankodik senki. A közösség tagjai többé-kevésbé vigyáznak egymásra, így mindenki szabadon járkálhat, bizonyos értelemben biztonságban vannak. Itt a nagyobb testvér vigyáz a kisebbre, a család napról-napra él, az anya dolgozik, míg a gyerekek próbálnak ételt keríteni maguknak és édesanyjuknak is. Ebben a barbár világban a gyerekek élete mégis boldog; egész nap rohangálnak, játszanak, vonatokra ugrálnak fel, esetleg elmennek a szomszédos településre, majd hazamennek, és a következő nap ugyanez kezdődik előröl.  Már amikor hazamennek.

Saroo jóval kisebb volt a két bátyjánál, mégis imádott velük lógni, így történhetett meg, hogy egyik nap a kedvenc testvérével felkerekedve átvonatoztak egy közeli településre –ez bevett szokás volt náluk-, ám sajnos mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt eltervezték. Míg Guddu a belvárosban intézte dolgait, Saroo nagyon elunta magát, elálmosodott, fázott és felszállt egy vonatra, amin igen hamar el is aludt. Ezzel kezdetét vette kalandos élete. Saroo ekkor 5 éves volt.

Haora vasútállomása 1987

Nem szívesen gondolok bele, hogy az én gyermekem 4-5, vagy akár csak 8-10 évesen egyedül vonatozgasson… Főleg nem Kalkuttába, Te jó ég! 
Pedig Saroo sajnos ott kötött ki.

Ki sem nézném egy ilyen korú gyermekből, hogy képes megállni a lábán, de hát a kényszer, ugye nagy úr.  Amit Saroo véghez vitt elveszett gyerekként, azt sok felnőtt ember eltanulhatná tőle. Azt hiszem a talpraesettséget csak egy állandóan alkalmazkodó gyermek képes ilyen magas szinten űzni. Persze nála azért erősen közrejátszott az is, hogy milyen körülmények között élt, eleve önállóságra volt kényszerülve, de még ezeket a tényeket figyelembe véve is hihetetlen, és csodával határos az, amit át-/túlélt ezalatt pár hét/hónap leforgása alatt –itt hozzátenném, hogy a megérzései nélkül már az első héten véget ért volna a története. 

Kalkuttában Saroo bekerül a 
fertőbe, ahol az utcagyerekeket mondhatni vadásszák; hol dolgoztatják, bántalmazzák őket, hol a szerveikért, hol azért, hogy prostituáltnak adják el őket, és így tovább...



Csoda, hogy a világunk elkorcsosul, ha egy magányos kisgyermektől sem kérdezi meg senki, hogy ki ő, honnan jött, és miért van egyedül? Saroo napokig csatangol a vonatállomáson, ahol senki észre sem veszi. Ezt egyfajta természetességgel kell kezelnünk (legalábbis ez az általános nézet), „mivel ez egy zsúfolt hely, így nem meglepő”. Hát szerintem ennek nem kéne természetesnek lennie. Akármilyen nagy lehet a világ, egy egyedül ácsorgó, síró gyermeket igenis észre kell venni, és igenis segíteni kell rajta.

Idővel szerencsére akadt egy-két segítő szándékú ember is az útjába, ahol végül elkezdett jobbra fordulni a sorsa.

Először egy nevelőintézetben helyezték el, ahol talán csak egy fél fokkal volt jobb helye, mint az utcán… Borzalmas volt olvasni, hogy zajlik egy ilyen helyen az élet, és még ők voltak a "szerencsések", hogy volt tető a fejük felett… Elkeserítő, hogy még a zárt intézmény falain belül is rettegniük kell a külvilágtól...

Erről a helyről relatív hamar elkerült egy árvaházba, ahol esélye nyílt arra, hogy egy szerető házaspár adoptálhassa. Ezzel saját akarata szerint élt is, már amennyire egy 5 éves gyermek ésszel felfoghatja, hogy milyen lehetőségei vannak egyáltalán.
Mindezek után a zsúfolt nagyvárost, az egyedüllétet, a folyamatos küzdést és bizonytalanságot, egy békés környezet és egy szerető család váltotta fel, mama és papa képében, az ausztráliai Hobartban. 


Saroo története azért lehet sikeres, mert nem olyan gondozó szülőkhöz került, ahol csak további szerencsétlenségek érik, hanem igazán jó emberekhez, akik nem csak az ő, de minden rászoruló gyermek sorsát a szívükön viselik. 
A könyvből kiderül az is, hogy az új szülők, Sue és John miért döntöttek az adoptálás mellett, és nekem a szívemet melengette, hogy vannak ilyen jó emberek a földön, annyira szeretném, ha többen lennének.

Saroo hálás gyermek volt, igyekezett jól viselkedni. Múltját képes volt háttérbe szorítani, „új” szülei szeretetéért mindent megtett, és arra méltó kívánt lenni. Remek kis családba pottyant bele, és örömmel olvastam, hogy Ő élt is a neki jutó lehetőségekkel. Valódi minta adoptált gyerek volt, aki kihozta magából a maximumot.

Az évek során Saroo sikeres emberré cseperedett, majd némi külső és belső nyomás hatására elkezdett kutatni a születési helye után. A könyv ezen része nagyon lelkesítő és inspiráló, én magam is kutattam kicsit, ahogy egyre több részletet tudtunk meg a múltjából. 


A származási helye utáni kutatás idővel egyfajta mániává nőtte ki magát, de én nem ítélkezem fölötte, mindenkinek van legalább egy hóbortja, ami a külvilág számára értelmetlen, haszontalan; aminek az indokait csak ő érti. Saroo is ilyen, bár az ő okait így, ilyen távolságból tökéletesen meg lehet érteni, persze hozzátenném, hogy közeli hozzátartozójaként én sem tudtam volna ekkora jelentőséget tulajdonítani neki. Tehát minden elismerésem, hogy kitartott és véghez vitte. Óriási feladat…

Csak próbáljunk meg megkeresni egy utcát, ahol valamikor nyaraltunk, úgy, hogy csak a városra emlékszünk, még az is nehéz, nemhogy egy sok-sok éves emlékből táplálkozó 1000km-es sugarú kört próbáljunk meg átkutatni…eszement dolog…vagy mégsem?

Én magam, -így ismeretlenül- tisztelem Saroot, valahol nagyon ismerős,amit csinált, mert én is ilyen elmebeteg módon tudok viselkedni, bár nekem a kitartásom hiányzik ahhoz, hogy végigvigyem a dolgokat. Bár az én motivációm nagyságrendekkel kisebb, mint az övé.

Az a fantasztikus Google Earth :D Hihetetlen! Saroo megemlíti, hogy első élményeire szinte mindenki emlékszik… hát én is!

Amikor először próbáltam ki, akkor pont nem volt rendes internetünk, a család nyaralt, én vigyáztam a házra, és kificamodott bokával feküdtem otthon. A legjobb barátnőm nálam töltött pár napot, s unalmunkban kezdtünk neki utazgatni mobilneten (nem mobilos internet, hanem úgy értem ilyen "stick", amivel még fel kellett csatlakozni minden alkalommal a netre xD). Gondolom, mondanom sem kell, hogy a hó végén kicsit magasabb összeg jött ki, mint szerettem volna, de megérte! Mi is vasútvonalakon közlekedtünk, elmentünk a szokásos helyeinkre az országban, majd később átrepültünk megnézni a párját Angliában :D Ez a kaland a felejthetetlen élményeim közé tartozik….

Ehhez képest ma pedig már azt is látom, hogy a házunk melyik pontján állok éppen...(de szerencsére mindig lefagy a mobil app, így nem leszek tőle túl paranoiás).

Mint tudjuk, idővel Saroo megtalálja régi otthonát és édesanyját. Rengeteg dolgot megtud a múltjáról, a családjáról, a kultúrájukról is és mindenről. Kiderül az is, hogy miképp jöhetett létre végül a találkozás. Ismét bepillantást nyerhetünk az indiai életbe, megtudunk dolgokat a vallásról, a szokásokról, de immáron nem egy gyermek szemével, hanem az édesanya szemszögéből.  A könyv ezen része nincs túl részletesen megírva, csak annyira amennyire kell. Elgondolkodtat, de nem rángat bele fölösleges fejtegetésekbe. Ezen kívül több érdekes dologról esik szó pl. a nyelvi nehézségekről, az örökbefogadási rendszer milyenségéről, rasszizmusról stb.  Nem mennék bele vallási kérdésekbe sem, mert ez nagyon ingoványos talaj, amit én lehetőség szerint kerülök. 

***

Volt a könyvnek egy pontja, ami engem is lesokkolt egy pillanatra. Egy aprócska mondat, amitől egy pillanatra megállt a szívem… 

Az utolsó fejezetnél, ahol a kör bezárul. 

Ugyanis egy dolog hazatérni, de teljesen más újra rálépni arra az útra, ahol minden félresiklott, de egyetértek vele, a helyében én is megtettem volna, mert enélkül nincs lezárás.

Köszönöm Saroonak, hogy megismerhettem a történetét, és az Athenaeum kiadónak a recenziós példányt. 
Nagyon várom a filmet is, mely 6 Oscar-jelölést kapott!

***

A könyv nálam 5/4,5 csillagot ért el.

Mit hiányoltam?

 Értem én, hogy ez a könyv Sarooról szól, de néhol hiányzott az jobban kitérjünk egy-egy személyre, hogy mi lett pl. az édesapjával, hiszen megemlítette, hogy készen áll meglátogatni, de nem árulta el, hogy végül megtette-e, vagy sem.

A másik furcsaság az volt, hogy iromány néhol átcsapott kampányolásba, lásd Google Earth. (Bár talán nem éreztem volna így, ha nem látok egy fotót az interneten, ahol Sarooval „reklámozzák” a Google Earth-t).

Mi tetszett?

 Az nagyon tetszett, hogy mindig az adott korához illően közli a dolgokat Saroo.  Gyerekként mindent hatalmasnak ír le, iskolásként a tinédzserkoromat tudtam felidézni általa, egyetemistaként pedig éreztem a tétovaságot, a „hova tovább” dolgokkal stb., míg felnőttként visszatérvén Indiába láttam magam előtt az egykor óriási dolgokat apróvá zsugorodni.

A végén a képek nagyon kellettek, hogy kerek legyen a sztori, noha bárki utána tud nézni ezeknek, én mégis örülök, hogy egy csokor fotót mégis mellékeltek nekünk.

***

Néhány idézet:

·        „Ha így visszagondolok és újra átélem azt a rettenetet, hogy csapdába kerültem, és azt sem tudom, hol vagyok, az egész olyan, mint egy rémálom.”

 ***

·        „Már a számuk is megrémített, de az egyik biztosan visszament oda, ahonnan jöttem. Csak próbálkoznom kellett, ezt is tettem. Mindennap – nap mint nap – más vonattal indultam el.”

 ***

·        „Ez mindig arra emlékeztet, hogy senkiben sem lehet megbízni. sosem felejtem el ezt a borzalmas érzést.”

 ***

·        „Kis mezőváros, nem egészen negyedmillió lakossal”

 ***

·        „Ugyanakkor ezek a tapasztalatok formáltak át. talán emiatt tudom, hogy a család mennyire fontos, hogy az emberi jóság az egyik legcsodálatosabb dolog a világon.”

***