Anyának lenni

Most egy kicsit személyesebb bejegyzés jön, még pedig az anyaságról, ahogy én élem meg, na meg, amit a környezetem gondol, mert eljutnak hozzám ám a pletykák, attól függetlenül, hogy nem szólok érte.

Ahogy én élem meg:

Imádok anya lenni. Életem legjobb döntése volt, hogy lett egy saját családom, akikről én gondoskodom és rajtam, meg persze férjemen áll, hogy milyen felnőtt is lesz belőlük. Úgy voltam vele, hogy még most fiatal vagyok, és könnyebben alkalmazkodom a szüléshez vagy éppen a neveléshez. Sokszor megkapom, hogy szabadon nevelem a gyerekeim, mert nem állok, vagy ülök ott velük minden percben, hanem hagyok nekik teret, ahhoz, hogy a korlátaikat teszteljék, vagy éppen a személyiségük fejlődjön, anélkül, hogy beleszólnék.

Nemrég elhatároztuk férjemmel, hogy napi 1 órát nézhetnek tv-t, mert eddig egész nap szólt. Nem nézték, csak szólt, mint háttérzaj. Most ez is megszűnt. Először nehezen viselték, de ma már egészen megszokták és tudják is, hogy nagyjából mikor van az az idő, mikor meg szeretnék nézni. Ez a szankció pedig azért jött létre, mert itt a tél, és felgyülemlik az energiájuk, amit nem tudnak kint az udvaron levezetni. Az egész napi tv nézéstől, pedig még több lett, és a nap végére úgy kellett őket a házban kergetni, hogy fekvés van. Most pedig, hogy csak kevés tv-t nézhetnek, azon gondolkoznak, hogy mit is csináljanak. Sokszor előkerülnek a színes ceruzák, festékek, gyurma, társasjáték, vagy éppen a kártyák. Persze, így nekem is több türelmem kell, hogy legyen a fiúkhoz, mert nem mindig tudják magukat lekötni, ezért többször is ülünk le együtt játszani. Viszont nem csupa móka és kacagás lett így az életünk, mert ugye a fiúknak most együtt kell játszani. Szóval jött a sok veszekedés. Erre is ki kellett találni valamit. Nem a legjobb, de arra jutottam, hogy azon a játékon, amin összevesznek elveszek tőlük, és elteszem, hogy majd egyszer visszakapják. Mert nem tudom elhinni, hogy a 6000 játék közül nem tudnak választani, és mindig pont ugyanazzal akarnak játszani. Ha pedig így haladnak vagy nem lesz játékuk, amin össze tudnak veszni, vagy addigra meg tanulnak együtt játszani. Szóval most teszt üzemmódban működik a nevelés, meglátjuk, merre megy el a dolog. Elég sokat tesztelünk így, mert nem szeretek a mamákra vagy egyéb emberre támaszkodni, mert minden gyerek más és más, és lehet, az egyiknél működik a dolog, a másiknál nem. Ezért kell megismerni a gyereket és az igényeit, mert így megkönnyítjük a saját dolgunkat. Ez most nem a majd-én-megmondom-a-tutit bejegyzést, csak saját tapasztalat, hogy mi hogy hidaljuk át a nehézségeket. Néha kapok érte rossz pillantásokat, de ezeket már megtanultam nem figyelembe venni. Az elején nagyon azon görcsöltem, hogy tökéletes gyerekeim legyenek, de rájöttem, hogy mindig lesz valaki, akinek nem fog megfelelni a nevelési stílusom.

Ahogy a környezetem lát: egy szétszór, egész nap olvasós, gépezős anya. Hogy is alakult ki ez rólam? Ezek csak tippek, mert eddig senki nem világosított fel róla. Mikor közlekedünk a városban az elég furcsa látvány lehet, mert a kicsi totyog mellettem, a nagy valahol előttem vagy mellettem bóklászik, kezemben 60 szatyor, vállamon 2 táska, ja és közben folyamatosan magyarázok, hogy

„Most álljunk már meg, mert leszakadok a kezem!”

vagy éppen:

„Figyeljetek már, mert elüt titeket az autó!”

de ez is előfordul:

„Haladjunk már hazafelé, mert össze fogok esni a fáradtságtól!”

De fel a kezeket kedves anyák, kik azok, akik nem mondtak ehhez vagy éppen ezeket a mondatokat a gyereknek. Persze a történethez hozzá kell azt is tennem, hogy kicsit hangosabban beszélek, mint a többiek, de nem kiabálok, ennyire nem szégyenítem meg magam a város előtt. Szóval a szétszór jelző gondolom ezen okokból ragadtak rám.

Lássuk a többit is: olvasós/gépezős. Igen, valóban van, hogy délután leülök olvasni vagy gépezni, mikor a gyerekek vagy alszanak, vagy játszanak. Ilyenkor nekem is jár egy kis pihi, úgy gondolom. De persze mindig ilyenkor állít be valaki, mikor leteszem a fenekem pihenés gyanánt. Ha pedig nem délután pihenek, hanem délelőtt, mert ugye akkor csak egy gyerek van itthon, akkor délután jön a takarítás, mosás, főzés. Igen, persze ezért is kaptam már egy-két megjegyzést, hogy miért nem délelőtt végzem el ezeket. Nos, azért, mert szeretek a kisebb fiammal is lenni, úgy, hogy közben a nagyobb nincs itthon, vagy éppen mert a délelőtt elment arra, hogy a városban elintézem a dolgaim. Persze van egy férjem, aki nagyon sokat segít, mert ő fizeti a csekkeket, hoz a boltból reggel reggelit és ha eszében van, akkor hozzávalókat az ebédhez vacsihoz. Ha pedig nem hoz, rám hárul a feladat, és azért egy majdnem 3 évessel magam mellett nem úgy haladnak a dolgok, ahogy sokszor elképzelem. Szóval össze is állt a kép, hogy miért nem a legjobb anya, vagy fantasztikus szülő jelzőt kapom meg apjukkal ellentétben. Meg igen, bárkivel találkozom az utcán, rögtön az apjukat emlegetik és, hogy milyen jól jártam vele, mert milyen kedves és odaadó és biztos, hogy csodás apa. Én pedig bólogatok, hogy igen, így van, mert így van. De én nem érdemlek dicséretet? Na de kérem! Azért innen üzenem Apa, hogy szeretlek, de ez van!

Be is fejezném, pedig lenne még bőven mondanivalóm! Talán máskor, egy másik fejezetben ismét kicsit kaphattok abból, hogy hogyan is élem meg az anyaságot.