Tóth Anikó Dóra: Puszimanók

Fülszöveg: Mindenkinek saját puszimanója van. Igen, neked is. Sejtelmed sem volt róla? Pedig van, méghozzá nem is akármilyen! Ő az, aki minden este lecsúszdázik hozzád egy holdsugáron, és addig puszilgatja a szemhéjad, amíg az le nem csukódik. Sőt, akkor sem hagy magadra, ha elaludtál. Kinyitja neked Álomország egyik kapuját és vigyáz rád, amíg fel nem ébredsz. Szívesen megismernéd közelebbről? Akkor rád vár ez a mesekönyv!

Könyvinformációk:

Kiadó: Magánkiadás (TAD)
Oldalszám: 56 oldal
Kötés: kemény táblás
Megjelenés időpontja: 2018. november 24.
Műfaj: mese
Illusztrálta: Nemes Takách Kata
ITT megvásárolható

Véleményem:

A recenziós példányt köszönöm szépen Tóth Anikó Dóra írónőnek!

Tóth Anikó Dóra nevével első könyve kapcsán találkoztam először. Majd felkeresett, hogy lenne e kedvem elolvasni a mesekönyvét, én pedig igent mondtam, mert a Puszimanók borítóját meglátva rögtön tudtam, hogy egy édes történetet olvashatok a könyvben. Nem kellett benne csalódnom, valóban nagyon aranyos cukira sikerült!

A történetben megismertük Olíviát, a kislányt, aki nem nagyon akart elaludni. Ezért az anyukája elkezdi vele megismertetni a puszimanókat. A kislánynak annyira megtetszenek ezek a lények, hogy utána már nap közben is róluk kérdezősködik. Így fejezetről fejezetre egyre több információt tár Olívia elé az anyukája, hogy minél közelebbről megismerje a manókat.

A kötetben több rövid történet található, amikre azt mondtam felnőtt fejjel, hogy igen egyszerűek. Majd elkezdtem olvasni a fiúknak esténként és azt kellett észrevennem, hogy nagyon érdeklik őket, hogy kik is azok a puszimanók. Fejezetről fejezetre ismertük meg teremtményeket, hogyan élnek, mit csinálnak, esznek, isznak. Miután befejeztük a könyvet, napokig emlegették a fiúk, hogy biztos nekik is vannak saját puszimanóik, akik esténként eljönnek hozzájuk és vigyáznak rájuk.

Nagyon tetszett az a rengeteg kreativitás, ami fellelhető a könyvben és a végére én is azt éreztem, hogy kár, hogy ez egy mesekönyv, és nem valami komolyabb fantasy. Az csodálatos illusztrációkat, amik a mesét gazdagítják Nemes Takách Kata alkotta meg. A történethez tökéletesen kapcsolódnak a rajzok, amiket nagyon szívesen elnézegettek a fiaim és én is. Imádtam a vibrálói színeit, néha jobban lekötöttek, mint maga a történet. A könyv betűmérete nagyobbacska, a mondatok is rövidek, ami tökéletes egy olyan csemetének, aki most fedezi fel a betűk világát. Így bátran merem önálló olvasásra ajánlani 7-8 éves kortól.

Összességében nagyon élveztem felolvasni a fiúknak, akik nagy érdeklődéssel kísérték végig Olívia ismerkedését és kalandját a puszimanókkal. Várjuk nagyon a folytatást!

Ajánlom azoknak, akik:

- szeretnék megismerni a puszmanókat;
- még kisgyerekek és gyakorolnak önállóan olvasni;
- egy édes olvasmányt keresnek a csemetéjüknek;
- felnőttként ismét gyerekek szeretnének lenni.

Értékelésem: 5/ 5 csillag

Kedvenc karakter(ek): puszimanók
Kedvenc jelenet(ek): Álomország részletei

A képek saját készítésűek.

Read More

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} - Szeretem a munkám, mert...

Igen, egy újabb blogger csoportos mókához csatlakoztam, ezennel a {Vigyázz! Kész! Posztolj!} azaz a VKP csapatához. A kezdeményezést Szilvi indította el, aki a Pillecukor bloggerinája. További információt erről ITT olvashattok, és akinek kedve van csatlakozhat is. A lényege, hogy kettő hetente jelenik meg különböző témákban, de azonos időben a tagok bejegyzései. Így alkalmunk nyílik új blogokat és embereket megismerni. A mostani téma a Szeretem a munkám, mert… Érdekes lesz mert az én munkám az anyaság, az igazi munka világába még nem kóstoltam bele.

Már korábban írtam az anyaság árnyoldaláról ITT tudjátok megnézni, így most a pozitív dolgokat emelem ki. Segítségül Gorkiet az Olvasó körút bloggerináját kértem fel, mert hiába, hogy imádok anya lenni, mégsem tudtam szavakba önteni. Szóval közösen gyorsan összeszedünk egy pár igazán pozitív gondolatot arról, hogy miért is imádom a munkám, vagyis az anyaságot.

Szeretek anya lenni, mert…

©   van egy családom: két gyönyörű fiam, akik imádnak és persze egy Férjem is

©   felelős vagyok a gyerekeimért, rajtam múlik, milyen felnőttek lesznek

©   példaképek vagyunk

©   megvigasztalnak, ha rossz napom van

©   saját magam osztom be az időmet

©   reggeli az ő hangjukra ébredek ébresztőóra helyett

©   tudják, hogy számíthatnak rám

©   átadhatom magamból egy kicsit nekik

©   sosem vagyok egyedül és állandó nyüzsi van

©   van segítségem a konyhában és takarításban

Igen tudom, nem sok dolog, de ezek a fő előnyei, hogy miért imádok anya lenni. Ez inkább egy belülről jövő érzés, amit nehéz bármilyen formában is megfogalmazni.





Többiek munkájáról is olvashattok:

Read More

Fantáziavilág

Mivel meglepően sokan olvastátok és reagáltatok nem csak itt a blogon az Anyának lenni bejegyzésemre ezért egy hasonlót hoztam. Most azonban inkább egy kicsit elmélkedős, hogy meddig engedjük a gyerek fantáziáját szárnyalni.

A napokban gondolkoztam el azon, hogy hol van az a pont, ahol a gyereknek azt mondjuk, hogy amit kitalál, az nem létezik, csak az ő kicsi fejében. Azt mondják az okosok, hogy a gyerek nagyon nehezen tudja elválasztani azokat a dolgokat, amik a képzeletében vannak attól, ami a valóság. Ezt értem is, de hol van a határ, mikor egy - egy ilyen kitalációra azt mondjuk a gyereknek, hogy fiam/lányom elég, az amit kitalálsz nem létezik. Lehet, hogy fel sem veszi, és ugyanúgy képzeleg tovább és éli a kis életét a fantáziavilágában, vagy éppen elmegy a kedve az összes ilyen képzelgéstől. Nálunk a nagyobbat nem nagyon érdekli, hogy szólok neki érte, ő szövi a kis saját fantáziáját, ami nem feltétlen rossz, de mikor már annyira beleéli magát, hogy meg van róla győződve, hogy az akkor is úgy van, az már nem a legjobb. Történt velünk hazafelé jövet az oviból, hogy maradt még az utcán egy kisebb hókupac, amire nagyobbik fiam rögtön rávágta:

- Nézd anya, egy jegesmedve!

Felmerült bennem a kérdés, hogy elmondjam neki, hogy nem kisfiam, az egy hókupac, vagy hagyjam hagy képzelje el a dolgokat persze az mellékes, hogy én közben az Arany iránytű páncélos medvéjére asszociáltam, szóval anya is egy kicsit fantáziavilágban él. De ő gyorsabban döntött és már mondta is tovább.

- És anya, tudod, hogy hogy került ide? Hát egy nagy hóviharral, és most melege van, azért alszik. De majd jön egy nagyon nagy galamb és visszaviszi az Anktartiszra. Talán már holnap nem lesz itt, mert addigra ideér a nagy galamb.

Azért tudom ilyen pontosan visszaidézni, mert az ilyeneket megjegyzem, és sokat gondolkozom rajta. Volt már olyan eset is, mikor kijelentette, hogy egy robot és vasból van a csontja, azért nem tört még el semmije. És azt is leírta részletesen, hogy vannak a szervei, és a csontja, ami ugyebár vasból van, de ő nem robot, mert vannak szervei és érzelmei. Na, meg ott a bőre, és a robotoknak nincsen bőre. Szóval ő biztos, hogy ember, csak nagyon erős vascsonttal. Aztán egyszer betört szegény feje és rájött, hogy hoppá, még sincs vasból és már nem is mondogatta tovább.

A kisebb még nem csinál ilyet, bár ő kicsit reálisabb, mert mikor a nagyobb közölte a hókupacra, hogy jegesmedve a kisebb rávágta, hogy nem, az hó! Na, most melyik ujjamba harapjak, hogy ne fájjon? Melyik gyereknek mondjam azt, hogy neked van igazad? Ez pedig többször is előfordult, de általában rájuk hagyom, hogy eldöntsék, kinek van éppen igaza.

Persze mikor bődült nagy hülyeségek kerekednek ki, akkor szólok, hogy ácsi, ez nem így működik. Ilyen eset volt, mikor ők úgy gondolták, hogy hegymászók és majd megmentik a nagy macit a szekrény tetején. Aha, ezt úgy kivitelezték, hogy elkezdtek felmászni a szekrényre. Mikor megláttam majdnem szívrohamot kaptam, mert a szemem előtt megjelent, ahogy a szekrény eldől és rájuk zuhan. Vagy volt olyan játékuk a nyáron, amit a szomszéd gyerekekkel játszottak, hogy kiválasztottak egy zombit, aki kergeti a többi gyereket. Mondanom sem kell, hogy meddig magyaráztuk nekik, hogy ez csak játék és nem léteznek zombik.

A másik dolog, amin még gondolkoztam, hogy mikor maga a szülő talál ki egy dolgot, hogy megóvja gyerekét vagy segítse abba, hogy mondjuk legyőzze a félelmét. Nálunk olyan eset volt, mikor kapcsolgattuk este a tv-t, és a Cápa ment menne, persze mikor odaértünk, pont akkor szaggatott darabokra egy áldozatot az óriás szörny. Ebben nem is lett volna semmi, mert nyugtázta nagyobbik fiam, hogy az csak egy film.

No, de mikor megtudta, hogy mennek a Tropikáriumba és ott is van cápa… igen, itt is napokig kellett magyarázni, hogy ott nem fogja őket megenni és milyen jó lesz. Végül kitaláltuk apjukkal, hogy a Tropikáriumban lévő cápa igazából kicsi, és csak azért fog nagynak tűnni, mert az üveg nagyítós. Aztán csak elment és nagyon élvezte. Persze azért azt hozzátette, hogy szerencse, hogy az csak kicsi cápa volt, így nem volt esélye megenni őket. Ezek az apró hazugságok jót tesznek a gyereknek vagy inkább a fantáziáját fejlesszük vele és segítjük, hogy legyőzze a félelmét? Mert még mi felnőttek is van, hogy néha elkalandozunk, és mélyen elmerülünk a mi lenne ha mocsarába. Akkor a gyerekre miért szólunk rá, hogy ne fantáziáljon annyira?

Mit gondoltok róla, meddig vannak ezek a határok?

Read More

Anyának lenni

Most egy kicsit személyesebb bejegyzés jön, még pedig az anyaságról, ahogy én élem meg, na meg, amit a környezetem gondol, mert eljutnak hozzám ám a pletykák, attól függetlenül, hogy nem szólok érte.

Ahogy én élem meg:

Imádok anya lenni. Életem legjobb döntése volt, hogy lett egy saját családom, akikről én gondoskodom és rajtam, meg persze férjemen áll, hogy milyen felnőtt is lesz belőlük. Úgy voltam vele, hogy még most fiatal vagyok, és könnyebben alkalmazkodom a szüléshez vagy éppen a neveléshez. Sokszor megkapom, hogy szabadon nevelem a gyerekeim, mert nem állok, vagy ülök ott velük minden percben, hanem hagyok nekik teret, ahhoz, hogy a korlátaikat teszteljék, vagy éppen a személyiségük fejlődjön, anélkül, hogy beleszólnék.

Nemrég elhatároztuk férjemmel, hogy napi 1 órát nézhetnek tv-t, mert eddig egész nap szólt. Nem nézték, csak szólt, mint háttérzaj. Most ez is megszűnt. Először nehezen viselték, de ma már egészen megszokták és tudják is, hogy nagyjából mikor van az az idő, mikor meg szeretnék nézni. Ez a szankció pedig azért jött létre, mert itt a tél, és felgyülemlik az energiájuk, amit nem tudnak kint az udvaron levezetni. Az egész napi tv nézéstől, pedig még több lett, és a nap végére úgy kellett őket a házban kergetni, hogy fekvés van. Most pedig, hogy csak kevés tv-t nézhetnek, azon gondolkoznak, hogy mit is csináljanak. Sokszor előkerülnek a színes ceruzák, festékek, gyurma, társasjáték, vagy éppen a kártyák. Persze, így nekem is több türelmem kell, hogy legyen a fiúkhoz, mert nem mindig tudják magukat lekötni, ezért többször is ülünk le együtt játszani. Viszont nem csupa móka és kacagás lett így az életünk, mert ugye a fiúknak most együtt kell játszani. Szóval jött a sok veszekedés. Erre is ki kellett találni valamit. Nem a legjobb, de arra jutottam, hogy azon a játékon, amin összevesznek elveszek tőlük, és elteszem, hogy majd egyszer visszakapják. Mert nem tudom elhinni, hogy a 6000 játék közül nem tudnak választani, és mindig pont ugyanazzal akarnak játszani. Ha pedig így haladnak vagy nem lesz játékuk, amin össze tudnak veszni, vagy addigra meg tanulnak együtt játszani. Szóval most teszt üzemmódban működik a nevelés, meglátjuk, merre megy el a dolog. Elég sokat tesztelünk így, mert nem szeretek a mamákra vagy egyéb emberre támaszkodni, mert minden gyerek más és más, és lehet, az egyiknél működik a dolog, a másiknál nem. Ezért kell megismerni a gyereket és az igényeit, mert így megkönnyítjük a saját dolgunkat. Ez most nem a majd-én-megmondom-a-tutit bejegyzést, csak saját tapasztalat, hogy mi hogy hidaljuk át a nehézségeket. Néha kapok érte rossz pillantásokat, de ezeket már megtanultam nem figyelembe venni. Az elején nagyon azon görcsöltem, hogy tökéletes gyerekeim legyenek, de rájöttem, hogy mindig lesz valaki, akinek nem fog megfelelni a nevelési stílusom.

Ahogy a környezetem lát: egy szétszór, egész nap olvasós, gépezős anya. Hogy is alakult ki ez rólam? Ezek csak tippek, mert eddig senki nem világosított fel róla. Mikor közlekedünk a városban az elég furcsa látvány lehet, mert a kicsi totyog mellettem, a nagy valahol előttem vagy mellettem bóklászik, kezemben 60 szatyor, vállamon 2 táska, ja és közben folyamatosan magyarázok, hogy

„Most álljunk már meg, mert leszakadok a kezem!”

vagy éppen:

„Figyeljetek már, mert elüt titeket az autó!”

de ez is előfordul:

„Haladjunk már hazafelé, mert össze fogok esni a fáradtságtól!”

De fel a kezeket kedves anyák, kik azok, akik nem mondtak ehhez vagy éppen ezeket a mondatokat a gyereknek. Persze a történethez hozzá kell azt is tennem, hogy kicsit hangosabban beszélek, mint a többiek, de nem kiabálok, ennyire nem szégyenítem meg magam a város előtt. Szóval a szétszór jelző gondolom ezen okokból ragadtak rám.

Lássuk a többit is: olvasós/gépezős. Igen, valóban van, hogy délután leülök olvasni vagy gépezni, mikor a gyerekek vagy alszanak, vagy játszanak. Ilyenkor nekem is jár egy kis pihi, úgy gondolom. De persze mindig ilyenkor állít be valaki, mikor leteszem a fenekem pihenés gyanánt. Ha pedig nem délután pihenek, hanem délelőtt, mert ugye akkor csak egy gyerek van itthon, akkor délután jön a takarítás, mosás, főzés. Igen, persze ezért is kaptam már egy-két megjegyzést, hogy miért nem délelőtt végzem el ezeket. Nos, azért, mert szeretek a kisebb fiammal is lenni, úgy, hogy közben a nagyobb nincs itthon, vagy éppen mert a délelőtt elment arra, hogy a városban elintézem a dolgaim. Persze van egy férjem, aki nagyon sokat segít, mert ő fizeti a csekkeket, hoz a boltból reggel reggelit és ha eszében van, akkor hozzávalókat az ebédhez vacsihoz. Ha pedig nem hoz, rám hárul a feladat, és azért egy majdnem 3 évessel magam mellett nem úgy haladnak a dolgok, ahogy sokszor elképzelem. Szóval össze is állt a kép, hogy miért nem a legjobb anya, vagy fantasztikus szülő jelzőt kapom meg apjukkal ellentétben. Meg igen, bárkivel találkozom az utcán, rögtön az apjukat emlegetik és, hogy milyen jól jártam vele, mert milyen kedves és odaadó és biztos, hogy csodás apa. Én pedig bólogatok, hogy igen, így van, mert így van. De én nem érdemlek dicséretet? Na de kérem! Azért innen üzenem Apa, hogy szeretlek, de ez van!

Be is fejezném, pedig lenne még bőven mondanivalóm! Talán máskor, egy másik fejezetben ismét kicsit kaphattok abból, hogy hogyan is élem meg az anyaságot.

Read More