A recenziós példányt köszönöm Varga
Bálintnak illetve a Kolibri Kiadónak!
Fülszöveg:
Ismered a Kis Nicolas-t?
A már nálunk is klasszikusnak számító francia ifjúsági regény főhősei végre
megtalálták magyar barátaikat! Zsé, Artúr, Borisz és Julianna Nicolas-éhoz
hasonló derűvel, mégis tűpontosan látja a világot.
Összevesznek,
kibékülnek, kajánul vigyorognak, de abban kimondatlanul is egyetértenek, hogy a
barátság mindenekelőtt való. Sárkánycsapdát építenek (igaz, sajnos más esik
bele), (majdnem) nindzsává képzik magukat, elkergetik az ellenséges sziú
indiánokat, tóban úsznak, lángost falnak, és kardot faragnak. Szóval csak
olyasmit csinálnak, aminek értelme van. Közben pedig megértéssel vegyes
lemondással és rengeteg humorral szemlélik a felnőttek csetlését-botlását.
Könyvinformációk:
Kiadó: Kolibri Kiadó
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 96 oldal
Kötés: Keménytáblás
ISBN: 9789634370406
Illusztrálta: Rátkai Kornél
Sorozat: Zsé meg a haverok
Függővég: nem ITT megvásárolható
Véleményünk:
Ismét egy nagyon vagány
mesekönyvet olvastam a fiúknak, amit közösen megbeszéltünk és az ő véleményüket
is tolmácsolni fogom.
Varga Bálint nem csak
remek ifjúsági krimit ír tökéletesen, hanem mesekönyvet gyerekeknek. A fiúk
végig nagyon élvezték, iszonyatosan sokat nevettek rajta… ha csak nevettek, de
hangosan kacagtak és volt, hogy másnap is feltört belőlük a nevetés, mert
eszükbe jutott egy-egy vicces pillanat. Ilyenkor mindig büszkeség tölt el, hogy
egy könyv ennyire jó hatással van a gyerekekre, hiszen ez már nagyon ritka,
mikor ilyen hatással van egy fiatalra egy könyv. Na de nézzük, hogy mi is
kacagtatta meg ennyire a fiam, illetve sokszor engem is.
A történetben 4 ifjú
rosszcsontot ismerünk meg, akik jobbnál jobb kalandokkal próbálják elütni az
időt. Ott volt Zsé, azaz Zsigmond, aki a családjával nemrég költözött a kis faluba, ahol a
regény zajlik. Tudni kell róla, hogy imád kardokat faragni, és mindenféle
kalandokba benne lenni: nindzsaedzéseket szervezni, kideríteni, hogy merre
lakik a Kaszás ember vagy mondjuk, hogyan kell tökéletes sárkánycsapdát készíteni.
Ezekben a kalandokban pedig vele tartanak barátai: Julianna, Artúr és Borisz.
A könyvben összesen 7
kis történet található, ami tökéletes arra, hogy az éppen olvasni tanuló
gyerekeket is lekösse, és ne unja meg útközben. Egyébként pedig ez lehetetlen,
mert nem csak izgalmasak, amiken a kis csapat végigmegy, hanem humoros is, így
esélytelen, hogy az olvasó unatkozzon!
Annyit rónék fel ennek a
könyvnek, hogy volt benne egy két olyan beszélgetés, amit cenzúráznom kellett a
gyerekeknek, mert mondjuk volt benne pár csúnya szó. Viszont ez az idősebbik
korosztálynak meg sem fog kottyanni. Meg egy kicsit inkább személyesbb
észrevételem is lenne: engem nagyon zavart, hogy Zsé az anyukáját és az
apukáját papának és mamának szólította. Nekem meg van szokva, hogy a papa, mama
az a nagyszülők, viszont lehet, hogy az a korosztály, akinek ugye eredetileg
szól, annak már ezzel nincs gondja.
Muszáj a humor és a remek
történet mellett kiemelnem az illusztrációkat, amikkel egy kis pluszt adtak a
könyvnek. Rátkai Kornél fantasztikus munkát végzett velük. Nagyszerűre sikerültek, és a fiúk is sokat nevettek rajtuk,
mert eszükbe jutott a hozzá tartozó történet. Illetve még hatalmas pont az
olyan elemek beépítése, ami a gyereknek ismerős így értik a humort maguktól is.
Összességében a fiúk és én
is nagyon élveztük a kalandokat, amik ebben a könyvben felbukkannak, és volt, hogy
közben könnyesre nevettük magunkat. Emiatt persze néha szünetelt az olvasás, de
ez legyen a legkisebb gond!
Ajánljuk azoknak, akik:
- kis
kikapcsolódásra vágynak egy remek könyv társaságában,
- a
gyerekeknek egy remek mesekönyvet keresnek,
-
kíváncsiak arra, hogy milyen kalandokat élnek át a falusi gyerekek,
-
imádják a humort.
Értékelésünk: 5/5 csillag
Kedvenc karakter(ek): gyerekeknek: a papagáj, nekem: Endre
Kedvenc jelenet(ek): gyerekeknek: Kovbojok és a Kaszás ember, nekem: amiben
Endre épp kikészíti Zsé apukáját
Kedvenc idézetek:
„- (...) A sárkányok nem is hánynak tüzet -
mutattam neki.
- Azt te honnan tudod?
- Kipróbáltam.
- Tüzet hánytál?
- Csak hánytam. Az ebédet az iskolában, de az pont olyan.”
„- (...) aztán biciklire ülünk,
hazatekerünk, és ha ezt megcsináljuk már párszor, néhány hét és nindzsák
leszünk. Te melyik akarsz lenni?
- A lángosos nindzsa? - kérdezte Artúr lelkesen. - Olyan van, ugye?
- Úgy értem, hogy föld vagy levegő vagy víz vagy tűz vagy villám vagy jég -
soroltam. - Van ezenkívül fém-, büdösség-, alak-, hang-, gyorsaság-, hegyikő-,
gravitáció-, természet-, füst-, és gondolatnindzsa - soroltam, aztán a
homlokomra csaptam. - Meg persze a zöld nindzsa.
- Lángosos nindzsa nem lehetek?
- Olyan nincs- válaszoltam.
(...)
- De lehetne - erősködött Artúr.
Lehetni minden lehetne - feleltem. - Simán lehetnél az a nindzsa, aki úgy
dobálja a lángost, mint a bumerángot, és így győzi le Lord Kardamomot.”
„– Kisifiam, tudod, hogy a papa nem
szereti, ha ellenkezel.
– Tudom.
– Akkor ne ellenkezz vele annyit.
– De én nem is ellenkezem vele semennyit se.
– Amikor a múltkor mondta, hogy menj a fenébe, mit mondtál neki? – kérdezte a
mama, és fáradtan a kötényébe törölte a kezét.
– Csak azt akartam, hogy pontosítson.
– Hogy pontosítson?
– Nézd, mama – ültem le karddal a kezemben. – Mindig azt mondod, legyünk
pontosak. Én csak pontosan tudni akartam, hogy hova küld el. Egyik percben a
francba, aztán a fenébe. Ráadásul meg sem mondta sem a franc, sem a fenének a
pontos címét.”
A képek a Kolibri kiadó oldaláról, illetve a könyvből származnak.
Még mindig zene, és még mindig Projekthét. A mostani bejegyzésem pedig, ami ebben a témában elkészül egy interjú,
több íróval.
Az interjúhoz felkértem
pár írót, akiktől a zenéről és a kapcsolatukról kérdeztem. Mind az 5 írónak
valamilyen módon jelen van a zene írás közben, és vannak olyanok is, akiknek
nem csak az inspirációt adták, hanem a történetet is. Akik pedig voltak olyan
kedvesek és válaszoltak: A. M. Aranth, F. Kosztyu Viola, Papp Dóra, Szilágyi
Heléna, Varga Bálint.
Köszönöm szépen, hogy
vállaltátok az interjút!
Milyen a kapcsolatok a zenével?
A. M. Aranth
Forrás: az író saját gyűjteményéből
A.
M. Aranth: Én nagyon szeretem a zenét, annak minden
formáját és minden szituációt, amikor hozzá lehet jutni: a koncertet, az együtt
éneklést és a magányos zenehallgatást is, bár a középsőben sajnos elég kevés
részem van. A zene nekem hangulatadó, munkára vagy pihenésre hangoló elem,
művészet és gondolatok forrása egyaránt.
F.
Kosztyu Viola: A zene szerves része a mindennapjaimnak, ahogy
a családoménak is. Esti mese helyett éneklek a lányaimnak, kívülről fújják a
Despacito paródiáját és nap, mint nap szembesülnek a
házastársi-zenei-ízlésütközéssel. Szerencsére azért inkább az én pártomat
fogják és az én stílusomat jobban kedvelik, mint az apjukét. ;) A nagylányom
babakorában rendszeresen csak CopyConra aludt el, a kicsi pedig Kárpátiára.
Régebben sem volt népszerűtlenebb a zene az életemben, rendszeres rockmaratonos
voltam, koncerteken őrjöngős, kocsmában karaokezós. Soha nincs csönd, mindig
szól valami. :)
Papp Dóra
Forrás: az író saját gyűjteményéből
Papp
Dóra: Oxigén szintű. Tinikorom óta számomra a zene nem csak
menekülés, tanulni járok "hozzá". Ha nem lenne jelen az életemben
kisgyerekkorom óta, nem tudom, honnan szedem fel azt a rengeteg
életbölcsességet és útmutatást, amit a különböző külföldi előadóktól kaptam.
Ehhez kellett a nyelvtudás is, ami összemosódott bennem a zenével: tanulhattam
az előadóktól, mert tudtam angolul, az angolom pedig úgy fejlődött, hogy a
dalszövegeket és az előadók interjúit hallgattam. Végső soron a zenének
köszönhetem az írást is. A családomban több generáció is meg volt áldva zenei
érzékkel, kezdve az ükapámtól, Papp Rókustól, aki ismert tekerőlantos volt.
Édesapám és a testvérem is tehetséges gitárosok (apa fiatalkorában teljes
mértékben megfelelt a "tábortűz mellett ülünk és csorgatjuk a nyálunkat az
egyszálgitáros, szép hangú, jóvágású fiatalember után" képnek, a tesóm
pedig több bandában is játszott már szólógitárosként). Én is próbálkoztam a
gitárral, aztán kiderült, hogy nem nekem való, bennem a zene inkább az íráson keresztül
"csapódik le."
Szilágyi
Heléna: Egész jóban vagyunk. Nagyon szeretek énekelni
és karaokezni. Egy időben gitározni is tanulgattam autodidaktamódon, de az nem
volt túl hosszú próbálkozás, a rajzolás és az írás mindig jobban lekötött.
Viszont voltam kórusos, a szopránok sorát gyarapítottam. Hallgatni is szeretem.
Amikor lehetőségem adódik, koncertekre is elmegyek, legyen az külföldi vagy
hazai szimpla tribute buli. Futni csak zene társaságában tudtam mindig, meg a
zene az utazás gyakori velejárója is.
Varga Bálint
Képet készítette: Németh Dániel
Varga
Bálint: Totális függő vagyok. Gyerekkoromban mindig
szólt a zene, apám imádta a Beatlest és a Stonest, meg Elvist, és valamikor a
70-es évek közepén szerzett valahonnan egy japán (!) kazettás magnót, azon
hallgattunk zenét, meg persze bakeliten. Tizenkettő lehettem, amikor kaptam egy
Tesla lemezjátszót, és azóta a függésem egyre erősebb. Ha el akarom kapatni
magam, akkor azt mondanám, hogy a zene majdhogynem fontosabb az életemben, mint
a könyv vagy a film. A kilencvenes évek közepén Texasban éltem, és olyan
szinten gatyásodtam le, hogy az iskolakezdésre maradt tíz dollárom. Nem könyvre
költöttem, hanem (négy kiló) krumplira, (fél kiló) vajra - meg egy rádióra,
mert az nem volt opció, hogy ne szóljon a zene. A kocsimban nem volt légkondi,
de egy 8-track player igen. Most is gyakorlatilag minden létező formában és
módon hallgatok zenét, a bakelittől a CD-ig, a Hi-Res digitális formátumtól a
kazettáig, mindegy. "Nekem a zene, a zene, a zene, a zene kell, a
zene."
Milyen fajta zenét hallgattok?
A.
M. Aranth: Abszolút mindenevő vagyok, így a kedvenc
„együtteseim” közé egyaránt bátran merem sorolni Tommaso Giovanni Albinonit,
Bachot (a cselló szonátáit nagyon szeretem), a nagyjából klasszikus rockban
utazó Ghostot, Dio-t, a Pink Floydot, vagy a modern metal Amaranthe-t vagy a
Dead by Aprilt, a Bring Me the Horizont, a Black Veil Bridest, vagy akár a
guilty pleasure Finntrollt vagy Dj. Blyatmant. Ezzel kb. lefedem a komplett
spektrumot… :D Igazából minden jöhet, ami valahogy megfog, a szövegével, a
dallamával, bármivel. Akik mostanában a nagy kedvenceim: a Dead Posey, a
Manegarm, illetve az Equilibrium és a Leecher. Az utóbbi kettőt szoktam
leginkább hallgatni, amikor az Oculus folytatásán, a Prophetán dolgozom… Ha az
Equi 2016-os Armageddonját és a Leecher Sightless-jét meghallgatod,
ráérezhetsz, milyen lesz a könyv. De azért segítek: könyörtelen és szomorú. :)
F.
Kosztyu Viola: A zenei ízlésem viszonylag széles skálán mozog,
mást azonban nem vagyok hajlandó hallgatni. S hogy a palettának minden
(stílusából) színéből csemegézzünk kicsit: Alvin és a mókusok, Slipknot, SOAD,
Rammstein, Ossián, RHCP, CopyCon, Bob Marley, 30Y és Budapest bár, minden
mennyiségben. Bár mostanában sajnos többet hallgatok angol nyelvű
gyerekdalokat, mint az én kedvenceimet.
Papp
Dóra: Ajjaj... Ezerfélét. Aminek nagyon örülök, hogy gyökeret
vert bennem az a klasszikus rockzene, Led Zeppelintől kezdve a Guns N' Rosesig.
A modernebb, alter, indie vonalat se vetem meg, aztán ott vannak az amerikai
pop-punk bandák. A Green Day és a My Chemical Romance meghatározó. 12 éves
koromban jött a képbe a System of a Down, ők külön kategória számomra. A magyar
zenében a húszas éveimben mélyedtem el, itt a Paddy and the Ratstől a Brainsen
át a Hiperkarmáig aztán minden van - aki olvasta a Tükörlelkeket, nagyjából
tudja, miről van szó. A minőségi popzenét is szeretem, bár ha ezt elmondanám a
15 éves énemnek, minimum kikaparná a szememet. Lady Gaga, Pink, The 1975, és a
kortárs magyarok közül páran.
Szilágyi
Heléna: Rock, metál, azon belül sokáig a gótmetál
szerelmese voltam, azóta tágult a paletta. Kedvenceim közé tartozik Tarja, a
Nightwish, a Within Temptation, az Apocalyptica, az Eluveite, a Disturbe, 30
seconds to Mars és a Three days Grace, de vannak még rengetegen. Chrill
Cornell, béke poraira, zseniális volt, örök kedvenc marad. Imádom a magyarok
közül a Gyöngyvér, Kentaur és Ágnes számait, viszont kamaszként a Depresszió
koncertjein tomboltam a legnagyobbakat.
Varga
Bálint: Annál blődebb nincs, mint amikor az ember azt
mondja, hogy mindent, mert ez nem lehet igaz, ugyanakkor elég széles skálán
mozgok akár egy napon belül is. Ha körbe kellene lőnöm, akkor bluest és rockot
hallgatok rengeteget (John Mayalltól a Mojo Workingsig, meg a Supertramptól az
Ørdøgig), jazzt (ha a Blue Note adta ki a hatvanas években, akkor megvan a
gyűjteményemben, Wayne Shortertől Lou Donaldsoning mindenki belefér), klasszikust
(most éppen legnagyobb zavaromra a romantikusokat fedezem fel újra, különös
tekintettel Brucknerre, illetve megint próbálkozom a kortárs zenével Philip
Glasson és John Adamsen túl), oda meg vissza vagyok a surf rockért (a vízalatti
lejátszómban négy órányi van a legjobb surf rockból, köztük olyan örök
alapvetésekkel, mint a Galaxy Trio, a Hawaii Samurai, a Switch Trout és Docteur
Legume et Les Surfwerks), és mostanában a legjobban azt szeretem, amit sehova
sem tudok benyomkodni. Ilyen a Dreamers' Circus nevű dán folk(?)trió, vagy Max
Richter, vagy Knut Reiersrud Band & Trondheimsolistene Infinite Gratitude című albuma, aminél
szebbet talán soha, soha nem hallottam: Schumann és Brahms kamaraművei egy
bluesgitáros értelmezésében nagyon erős Pink Floyd-beütéssel... Ezen az albumon
nem tudok napirendre térni, ahogy egyébként a Queens of the Stone Age Villains
c. lemezén sem, s finoman szólva is nagyon várom a november ötödikei
koncertjüket, ahol remélem, a ...Like Clockworkről is játszanak majd sokat,
mert az meg a másik, amihez újra meg újra meg újra visszatérek.
Mennyire segíti a munkátok a zene? Vannak
megszokott együttesek, akiket írás közben hallgattok, vagy csak random elindítotok
valamit, esetleg csak a rádió duruzsol mellettetek?
A.
M. Aranth: Erre már félig válaszoltam. :D Szinte mindig
szól valami, amikor dolgozom, most éppen a Leecher és az Equilibrium váltja
egymást, némi Shadow Warrior 2 illetve Érkezés-soundtrack mellett. Viszont
gyakran hagyom a lejátszómat továbbmenni – nem akarom totálisan én megmondani,
milyen legyen a történet, hagyom a sok-sok zenémet pörögni, akik gyakran
teljesen nem várt irányba kanyarítják a történetet.
F.
Kosztyu Viola: Nem random a zenehallgatás, de nem is egy
megszokott együttes. Minden regényhez, novellához, meséhez új lejátszási lista
készül, és nem feltétlen az én ízlésemnek megfelelő dalokat tartalmazza, hanem inkább
olyanokat, amelyek segítenek a regény hangulatát átvenni.
Papp
Dóra: Leszoktam arról, hogy írás közben zenét hallgatok, mert
csalóka tud lenni - még a végén egy filmben érzem magam, aminek elragad a
hangulata. Inkább fejben írás közben hallgatok zenét, akkor sokat segít. Minden
regényemnek megvan a maga hangulata, készítek egy playlistet, és néha azt
hallgatom fejben íráskor. Aztán ezek a dalok jó kiegészítők lehetnek a történet
során is.
Szilágyi
Heléna: A rádiót nem szeretem, a mai slágerek távol
állnak tőlem, mindig jobban vonzottak a szélsőségesebb stílusok. Ezért vagy
csendben írok és olyankor a gondolataim harsognak, vagy bekapcsolok az éppen a
hangulatomhoz vagy az adott írásomhoz illő zenét a laptopomon. Arra viszont
figyelek, hogy írás közben ne Ágnes vagy Tarja legyen a háttérben, mert abból
tuti éneklés lesz, és egy karaktert sem haladok az művemmel.
Varga
Bálint: Sokáig csak zenére voltam képes dolgozni, külön
WORK-folderem van, abban meg jobbára instrumentális zene, különös tekintettel Shawn
Lee, valamint a Stereophonic Space Sound Limited lemezeire, de fél éve totális
csendben dolgozom, ha valóban mély koncentrációt igénylő munkáról van szó.
Random soha nem hallgatok semmit, rádiót sem, vagy ha igen, akkor csak
beszélgetőset és azt sem munka közben, mert a falnak megyek attól, amit
manapság sugároznak. Vagy ha hallgatnivalót keresek a munkához, akkor az jó
esetben még elektronikus zene lehet, mondjuk Prins Thomas vagy Ubre Blanca (a
Sadist c. EP-jüket egy éve képtelen vagyok kifeszegetni a lejátszómból).
Lényeg, hogy egyenletes lüktetése, markáns hangulata és kozmikus groove-ja
legyen annak a zenének, amit munka közben hallgatok.
Készült a könyvetekhez playlist? Ha igen,
megosztjátok az Olvasókkal?
Innentől tervezem mindig
ezt a módszert követni és megmutatni a dolgot – szerintem ez az olvasók számára
is érdekes adalék lehet. :)
F.
Kosztyu Viola: A lejátszási listám folyamatosan változott, a
regény végére már csak három számot hallgattam felváltva, ők voltak azok:
A most készülő regényem írása közben pedig ezt hallgatom (s itt már el is
árultam, mennyire más lesz, mint Lorena):
Papp
Dóra: Igen, minden eddig megjelent regényemhez készült playlist.
A Helena-trilógia minden fejezete egy alaphangulatot adó dalszövegrészlettel
indul, a Tükörlelkekben pedig hemzsegnek a magyar és külföldi előadók. A
lejátszási listákat a YouTube csatornámon tettem közzé.
https://www.youtube.com/user/DoraCraibanChannel
Szilágyi
Heléna: Az Ahol a part szakad keletkezésében nagy
szerepe volt a Für Elise-nek. Nemcsak a regénynek, hanem magának a zeneműnek
is. Meg sok klasszikust hallgattam, hogy a zeneiskolások életébe jobban
beleéljem magam. Ám Joakim ízlése miatt azért felbukkant az Iron Maiden meg a
Tankcsapda is.
Ami meghatározóbb, az a
fantasy regényeimhez kapcsolódó számok. A táltosok öröksége regénysorozatom,
ami egyelőre még kézirat, a sámánok és állatok világában barangol, így olyan
zenék ihlettek az írása közben, mint a Black-out Ragadozó, Three days grace
Animal I have become vagy a meditatív Atrocity Calling the rainje. Ezek nagyon
energikus, lüktető dalok, amelyek átadják az ösztönös szereplőim érzésvilágát.
A Diabolika, egy másik kéziratom, írása közben undergroundabb vagy goth számok
segítettek, mint például a Lacuna Coil, az Evanescence, a Mortal Love, a
Nemesea és a Collide zenéi.
Mivel nagyközönség elé
még nem kerültek regényeim, így nem is osztogattam meg igazán háttér
információkat velük kapcsolatban pár blogbejegyzésen kívül. De ami késik, nem
múlik!
Varga
Bálint: Nem, nem készült, de ha készült volna, akkor
boldogan megosztanám. Mindig egységeket hallgatok, komplett albumokat, a
playlistek meg a best of összeállítások mindig gyanakvást szülnek bennem.
Valamiért minden albumot egységnek kezelek, gondolati egységnek, amit igyekszem
egyben meghallgatni, mert akkor jön le a lényeg. Ez persze nem jelenti azt,
hogy ne törne rám néha a késztetés, hogy ismétlésre állítsam Chris Rea-től a
"Set Me Free"-t, a The Who-tól a "Baba O'Riley"-t, a Modern
Jazz Quartettől a "Blues in C minor"-t, a Dr. Dogtól a "The
Ark"-ot, Morrissey-től a "Sorry Doesn't Help"-et, Neil
Cowley-tól a "Hug the Greyhound"-ot, Wayne Horvitz & Zony
Mash-től a "Big Foot"-ot, a Queens of Stone Age-től a "Smooth
Sailing"-et, Astor Piazzollától a "Libertango"-t, Philip
Glasstól a Mishima nyitótételét, a Vidámparktól "Nóra táskájá"-t - és
akkor ez már egy playlist, nem?
Van meghatározó, kedvenc, jelentős, vagy
netán sorsfordító zenei élményetek?
A.
M. Aranth: Persze, kapásból ott van Albinoni leghíresebb
Adagio-ja (amit tudtommal ironikus módon nem is ő írt, vagy nem egészében).
Mondtam már, hogy a halál van benne? :D Ím:
De külön kiemelném az
Omnia Free című dalát is, amihez komoly spirituális élményem kötődik: ez a dal
ébresztette fel bennem azt a tudatot, hogy semmit nem kell csinálnom, amit nem
akarok, mert szabad vagyok és eldönthetem, mivel és hol szeretnék foglalkozni,
mit és hol szeretnék dolgozni – és ráébredtem, hogy soha többet nem dolgozom
azt és ott, amit és ahol nem jó nekem. Mert szabad vagyok. :)
Életem egyik legjobb
koncertélménye pedig az a Paddy and the Rats buli volt, ami ebben a klipben is
megjelenik abban az alacsony kis pincehelységben, ez pedig az a dal, ami nagyon
sok egyéb hatása mellett szerelmet ültetett a szívembe az ír kocsmazene, az írek,
Írország… és sok más iránt. Szóval, ha ez a dal nincs, akkor nincs Avalon,
nincs Truth Dunn, bizonyos értelemben nem vagyok én sem.
F.
Kosztyu Viola: Inkább zenei emlékek, az viszont
megszámlálhatatlanul sok. Van egy dal, amiről egy „diákszerelem” jut eszembe,
de a Guitar Hero III zenéiről például a főiskolás-koleszos évek. Ezek gyönyörű
emlékek. Kárpátiának az egyik lassú daláról egy nagyon jó barátomra emlékszem,
akit középiskolásként elveszítettem, az eset után évekig nem tudtam
meghallgatni a dalt, azóta is csak akkor, ha egyedül vagyok.
Az esküvőnkön pedig a nyitótánc alatt Kalapácstól az Angyal szólt. :)
Papp
Dóra: Emlékszem, 10 éves lehettem, amikor az új zenecsatornákat
kapcsolgatva megismertem az első kedvenc előadóimat, köztük a Linkin Parkot.
Láttam egy olyan klipet, amiben Mike Shinoda vendégelőadóként van jelen a
Static-X frontembere mellett, és én totál bepánikoltam, hogy Mike abbahagyta a
Linkin Parkot, biztosan azért van itt. (És egyébként is, menjen a fenébe,
amiért ilyen jó lett ez a közös dal!) Fangirlös tízéves lelkem unalmas perceiben
azon ábrándozott, hogy leveleket írogat Mike-nak, amiben meggyőzi, hagyjon fel
ezzel az új vonallal. Sőt, inkább majd valahogy elutazok Amerikába és a szemébe
mondom, milyen hülye. Ha kell, erre az útra gyűjtök egész életemben és csak
ezért fogok megtanulni minél jobban angolul. Aztán később leesett, hogy mi is
az a zenei együttműködés... De addigra már megszülettek az első fanfictionök a
fejemben. A Linkin Park volt az első banda, akik igazán fontosak voltak nekem,
ők indították be a zenéjükkel a fantáziámat. A Hybrid Theory volt az első
album, amit a saját kis zsebpénzemen vettem. Chester halálát nagyon nehéz
feldolgozni.
A másik sorsfordító
lépcsőfok 15 éves koromban jött a My Chemical Romance-szel és Gerard Way
személyével. Gerardék konkrét üzenettel nyitották fel a szememet: a művészet
nemcsak eszköz, de fegyver is, amit használni kell. Feltétlenül hallatni kell a
hangodat, meg kell találnod az önkifejezés eszközét, bármi áron, és így még
akár odáig is eljuthatsz, hogy egy picikét megváltoztasd a világot. Ezek után
mindent új fényben láttam, komolyabban vettem az írást.
Szilágyi
Heléna: Tizenhárom évesen hallottam meg először, ahogy
Amy Lee előadja a Bring me to life számát és rögtön beleszerettem, majd
hamarosan a Nightwish Nemoja is elragadott. Ez a kettő szám azóta is megmozgat.
Ezen kívül sok-sok olyan koncertélményt tudnék felsorakoztatni, ami inspirált,
vagy mélyebben érintett.
Varga
Bálint: Annyi, hogy napestig sorolhatnám. Tanultam
zenélni (nem mondom, hogy kár volt, de tehetség híján szerencsére pár év után
abbahagytam), tizennyolc-tizenkilenc évesen módszeresen végighallgattam a
klasszikus zene történetét Palestrinától Bachig, mégis van pár olyan album, ami
szabályosan fejbelőtt. Nem tudok máshogyan fogalmazni: megmagyarázhatatlan és
mind a mai napig tartó hatással voltak rám lemezek, amik egy részét azóta sem
tudtam megfejteni, bár már nem is akarom, inkább csak élvezem. Az első a
Goldberg variációk volt Glenn Gould előadásában (az 1955-ös felvétel), majd
Perényi Miklós előadásában Bach csellószvitjei, utána The Wall a Pink Floydtól
(a filmmel együtt olyan iskolaellenes lázadás indult meg bennem, aminek a
lendülete mind a mai napig tart, nem túlzás, hogy megváltoztatta az életemet,
bár ma már zeneileg annyira nem tartom ütősnek), aztán a Red a King Crimsontól,
a Jézus Krisztus Szupersztár, a Két citrom a Vidámparktól, a Real Thing a Faith
No More-tól (ez totálisan bedarált, tizenkilenc voltam, amikor megjelent, és
lepocsékolta az agyamat, ez üvöltött a hangszórólból hónapokig, és üvölt máig
is), a Wish You Were Here a Pink Floydtól, és ezt is folytathatnám. Rengeteg
koncerten voltam, és a legmélyebb nyomot Ray Charles marta bennem. Erős húsz
éve Philadelphiában éltem, és július 4-én estére ingyenes koncertet szerveztek
a Szépművészeti Múzeum elé (aminek a lépcsőjén Rocky edzett) Ray Charlesszal.
Hétkor kezdődött, én már ötkor ott álltam, zsebemben két doboz cigarettával,
szentül fogadva, hogy ha kirohad a tüdőm, akkor is maradok, folyamatos
cigarettafüsttel űzve el az erőszakosabb tolakodókat. Kicsit kótyagos volt már
a fejem, amikor hét óra után megjelentek a zenészek, elfoglalták a helyüket,
egy-két-há, és belecsaptak a "Hit the Road Jack"-be, és tolták,
keverték, túrták ezerrel, s már a szám felénél tartottak, amikor balról két
eszetlenül csinos nő (két vokalista, mint később kiderült) bekísérte Ray
Charlest. Rosszul mondom: nem bekísérték, hanem féken tartva terelték, mert az
öregnek mindene mozgott, keze-lába, válla-csipője, egy volt a zenével, egy volt
a ritmussal, és én még ilyet soha, de soha nem láttam. Odavezették a
zongorához, alig ült, lába már verte a ritmust, ujjai azonnal megtalálták a
megfelelő billentyűt, és egy ütemet sem vétve üvöltötte a mikrofonba: "Hit
the road Jack and don't you come back no more, no more, no more, no more. / Hit
the road Jack and don't you come back no more." Máig érzem azt a zsigeri
borzongást, ami akkor végigrontott rajtam. Ott ült a zongoránál az a majdnem
hetvenéves csóka, bütykösre verte a billentyűket az ujjaival, rekedtre üvöltötte
magát, cipője sarkával verte a taktust, a két nő úgy tolta a vokált, mintha
nyolcan lettek volna, a basszer fejét lóbálva adta az alapot, a dobos kidugott
nyelvvel diktálta a tempót, és nagyon össze kell szednem magam, hogy
olyasvalamit tudjak mondani, ami a zenén kívül ilyen hatással lenne rám. Legyek
akár nyolcvanegy, és járjak járókerettel, és nagyítóval keressem a protézisemet
a szőnyegen, de a háttérből akkor is zene fog szólni, a zene, a zene, a zene,
mert nekem a zene kell, a zene, a zene, a zene.
Varga Bálint író
feldobta az ötletet, hogy legyenek olyan kérdések is, amikre egymondatos
válaszokat adnak az írók. Nekem nagyon megtetszett, így ezek a kérdéseket is
feltettem nekik.
Most éppen mit hallgatsz?
A.
M. Aranth: Mostanság felváltva a Shadow Warrior 2 zenéjét,
a Brothers of Metal: Prophecy of Ragnarok című albumát és a Ghost zenekar
Melioráját.
F.
Kosztyu Viola: Erről nem akartam beszélni, mert napok óta ez
megy. Kicsi Gesztenye Klub: Fogmosó. Teljesen bezsibbadt már tőle az agyam, de
a két pici lánykám imádja ("siseg az SSS").
Papp
Dóra: The Verve: BittersweetSymphony.
Szilágyi
Heléna: Leggyakrabban a The Pretty Reckless új albumát.
A.
M. Aranth: Mármint zenét? Mert akkor a Brothers of Metal
album a nyerő :)
F.
Kosztyu Viola: Utoljára CD-t akkor vettem, amikor még nem
voltam anya. Rockmaratonton kettő Kalapács-albumot. Ha nem csak a CD-ket
nézzük, akkor egy hónapja új fejhallgatót (a Guitar Heromat nem mindig
tolerálja a család).
Papp
Dóra: Egy málnás zabszeletet.
Szilágyi
Heléna: Egy sálat Írországban. A nyakam nagyon érzékeny
és fázós, én balga meg elfelejtettem sálat vinni magammal az utazásra.
Varga
Bálint: Múlt pénteken a Dreamers' Circus Second
Movement c. albumát bakeliten, és rögtön dedikáltattam is velük.
Mit vettél utoljára másnak ajándékba?
A.
M. Aranth: Leechert! :D
F.
Kosztyu Viola: Nem igazán vásároltam zenei cuccokat mostanában
ajándékba (ha jobban belegondolok, régen sem). Inkább „megbízatásba”, bátyám
rendeltetett velem netről hangfalat. :)
Papp
Dóra:Egy koncertjegyet.
Szilágyi
Heléna: Írországból emlékül vettem a családomnak
ajándékokat, négylevelű lóherés nyakláncot a húgomnak, ír motívumokkal
tarkított kendőt édesanyámnak és egy kelta kereszttel díszített korsót
édesapámnak.
Varga
Bálint: Három a hete a fiamnak a névnapjára Rocket to
Russia c. albumot a Ramonestől.
Min hallgatsz zenét?
A.
M. Aranth: Vagy a számítógépemhez csatlakoztatott
fejhallgatón, vagy iPodon.
F.
Kosztyu Viola: Általában a saját gépemen, ha pedig egyedül
vagyok itthon, akkor a férjem gépén, mert akkor a fél falunak ugyanazt kell
hallgatnia, amit én hallgatok. :)
Papp
Dóra: Ha úton vagyok, a telefonomról, asztali gépnél meg YouTube
és Spotify.
Szilágyi
Heléna: Utazás közben mobilon, otthon a laptopomon, és
ha jobb hangzásra vágyom, áttolom a bluetooth hangszóróra.
Varga
Bálint: Egy Pioneer PL6-on bakelitet, egy TEAC tornyon
CD-t, menet közben FiiO X3-at, úszás közben Finis Duo Underwatert.
Kicsit hosszúra
sikerült, de én nagyon élveztem olvasni a válaszokat. Remélem, hogy Nektek is
tetszett és találatok magatoknak való zenét és olyan írót, akivel tuddtok zenei téren azonosulni. Köszönöm szépen ismét mind az öt vállalkozó kedvű írónak, hogy vállalta az interjút!
Varga Bálint író,
újságíró. Könyvei megjelenése előtt is jelen volt a könyvszakmában, mint
fordító, szerkesztő illetve vezetett könyvkiadót is. 2005-ben megjelent az első
könyve, ami Magándetektívek címmel. Most viszont a 2015-ben megjelent könyve, a
Váltságdíj nélkül miatt kerestem fel, és kértem tőle interjút.
Mesélj egy kicsit magadról.
Képet készítette: Németh Dániel
Ez mindig rázós kérdés,
talán a legrázósabb, ezért nem is tudom, hogyan feleljek. Történeteket mesélek,
amik érdekelnek, elszánt nyíltvízi úszó vagyok, nem különösebben zavarna, ha a
világon csak gyümölcs, tej és hal lenne, állandóan zenét hallgatok, most már
úszás közben is, lassan egy éve rollerezem, ezt a könyvet logopédus feleségem
segítségével, akkor még kilenc éves fiamnak/ról írtam. Van egy tetoválásom, a
lakáskulcsomon egy Lego Darth Vader-figura lóg, a slusszkulcson meg Batman.
Szemüveg nélkül nem tudok olvasni, de úszni igen.
Mikor és miért fogalmazódott meg benned,
hogy könyvet szeretnél írni?
Balázs Eszterrel, a
Kolibri főszerkesztőjével beszélgettünk arról, hogy nincs fiatalabbaknak szóló
krimi. Mármint magyarul. "Asszem, én tudnék egy ilyet írni. Akarod?"
Akarta.
Vannak írói szokásaid: zenét hallgatsz
közben, jegyzeteket készítesz, stb..?
Régebben mindig zene
szólt írás közben, a csend szinte megőrjített, aztán kezembe akadt egy könyv,
ami pont a kreatív munka új megközelítését tárgyalta, és azóta nem elég, hogy
zene nem szól, a netet is lecsapom, a telefont kikapcsolom, csak arra
koncentrálok, amit csinálok. Ha megunom, akkor vagy előszedem valamelyik
macskát az ágy alól, vagy ugrókötelezek egy kicsit. Az írásnak egy
szinopszissal állok neki, ha ez megvan, akkor egészen addig, amíg nem vagyok
készen a könyvvel, két dolgot csinálok: írok és úszom.
Miért pont a krimi műfajt választottad?
Mert ezt szeretem és
ismerem a legjobban. Tizennégy éves koromban vettem a kezembe az első krimit,
Raymond Chandler egy regénye volt, és azóta volt erős harminc évem, hogy
elolvassam azt is, amit nem volt érdemes, de ettől csak jobban szeretem a
műfajt, ráadásul jópár évig egy magánnyomozó iroda külsős munkatársa voltam, és
ez más fénytörésbe helyezte a krimit úgy általában, s ezt igyekeztem is
átemelni a regényekbe.
Még csak a Váltságdíj nélkül című könyvet
olvasta, de az Amit végleg kitörölnél című könyved is érdekel. Mind a kettő
könyvben magyar tinikszerepelnek.
Mi annak az oka, hogy nem hangzatos amerikai nevekkel és környezetbe helyezted
a történeted?
Igaz, hogy éltem
Amerikában, és nem ismeretlen számomra sem az ország, sem a kultúrája, sem a
lakói, hiteltelennek tartottam volna, hogy Philadelphia belvárosáról, vagy
elfeledett, poros texasi kisvárosokról írok, amikor ott van Budapest, meg ott
van az Alföld, ráadásul inzultusnak tartom, ha egy magyar szerző ilyen olcsó
módon akarja megszerezni olvasói figyelmét. Itt élünk, ez a világunk, ezeket az
embereket ismerem, ismerjük, hát róluk illenék írnom.
Doma, Max, Zoli és Zsófi. Ők azok, akik
köré épül mind a kettő történet, hiszen ők a főszereplők. Teljesen kitalált
karakterek vagy vannak olyan vonások, amiket mondjuk ismerősöktől kölcsönöztél
a szereplőknek?
Mondjuk, hogy mindegyik
szereplő kompozit: alakjuk egy részét kitaláltam, egy részét a mából vettem,
egy részét a tegnapból. Doma alakja egyszerre a fiam és egy általános iskolai
osztálytársam, akinek halála elég mély nyomot hagyott bennem. Zsófiban ott van
egy nagyon erős (és nem viszonzott) általános iskolai szerelem nyoma, meg egy
amerikai lány haja. Maxban pedig ott van a Veronica Mars c. kedvenc sorozatom
egyik szereplője. Sokféle anyagból gyúrtam őket össze.
Az illetők, akikről mintáztad a szereplőket
tudják, hogy egy részük megjelent a könyvben?
Én nem mondtam el
senkinek, hogy valamilyen formában benne van a regényben. Az is lehet, hogy
magukra sem ismernének, hiszen nagyon személyes benyomásokat őrzök róluk, olyan
szemmel láttam őket akkor és látom őket akár 20-30 év távlatából, hogy csak
számomra állnak össze koherens emlékké. A lány, akibe szerelmes voltam akkor,
talán nem is tudta, vagy ha tudta, elfelejtette, s talán már rám sem emlékszik,
bár akkori önmagára biztosan.
A krimi és a fiatalok elég messze állnak
egymástól véleményem szerint. Vagy rosszul gondolom? Szándékosan választottál
tiniket főszereplőknek?
Szerintem nem állnak
olyan messze egymástól, hiszen kölyökként én nekem szóló krimit akartam
olvasni, csak éppen nem volt, ezért voltam "kénytelen" az Albatrosz
meg a Fekete Könyvek sorozatokat olvasni. A krimi iránti érdeklődés
korosztálytól független, s ha valaki korán megszereti, akkor felnőttként is
olvasni fogja. S nem kell olyan messze menni, kölyökkoromban sorra adták a
tévében a nyomozós gyerekfilmeket. Sok korosztálybeli sráccal beszéltem, s mind
azt mondták, hogy a senkiföldjén ragadtak. Harry Potterből kinőttek, a kemény
krimik még nem nekik valók, a problémaközpontú könyvektől herótjuk van, hát mit
olvassanak? Ilyesmit. Nem feltétlenül az én regényeimet, de ilyesmiket.
Olvastam, hogy korábban dolgoztál
magánnyomozó irodában analitikusként és legális hírszerzőként. Az ottani
tapasztalatok segítettek abban, hogy megírd a könyved? Esetleg merítettél onnan
valamilyen ötletet a Váltságdíj nélkül sorozathoz?
Hogyne. Az a 3-4 hónap,
amit a könyv megírása közben velük töltöttem, nagyon intenzív időszak volt, ami
sok szempontból mély nyomot hagyott bennem. Az összes módszer, amivel a srácok
a könyvekben előre jutnak, mind gyakorlati tapasztalaton alapulnak, kipróbált
és működő eljárások, a legtöbbet magam is kipróbáltam vagy használat közben
megfigyeltem. Ahogy nyomoznak, technikai szempontból teljes egészében megállja
a helyét, ráadásul Tibi bácsi, a magánhekus létező figura, sőt Doma anyját is
egy nyomozóról mintáztam.
Mennyire volt nehéz vagy épp könnyű a
sorozat megírása? Amikor jött az ötlet, akkor minden cselekmény a fejedben volt
már, vagy írás közben jön meg jobban az ihlet?
Ritkán dolgozom
ihlettel, bár úgy is lehet, sőt kell, de nekem sokkal jobban fekszik az, hogy
megírt történetvázzal dolgozom, kidolgozott szereplőkkel. Nyilván vannak
pillanat adta helyzetek, amiknek nem akartam ellenállni. Kedvencem ezek közül
az orvosállat alakja, akit egyáltalán nem terveztem meg előre, de egyszercsak
megjelent a hülye motorján a turbánjával, és kész voltam a palitól. Orvosállat.
Mik a terveid az elkövetkezendő 5 évre?
Számíthatnak az olvasók újabb könyvekre?
Szeretném folytatni a
sorozatot, a következő rész főszereplője Zsófi, a sztori pedig elég meredek,
kényszerített prostitúció és emberrablás, öltönybe bújt farkasokkal és
farkasként harcoló srácokkal. Ezen felül októberben jelenik meg a Kolibrinél
egy kisebbeknek, 6-10 éveseknek szóló könyvem, Zsé és a haverok címmel, amit a
fiammal, a fiamról és a fiamnak írtam - tiszta öröm és szerencse, hogy másoknak
is tetszik.
Végül pedig az utolsó kérdés: Hány részesre
tervezed a Váltságdíj nélkül sorozatot?
A sorozatot négy
részesre tervezem, egy könyv jár még Zsófinak, és egy Maxnak.
Köszönöm szépen a
válaszokat. Várni fogom a Zsé és a haverok könyvet, mert fiaimnak még nem
olvastam/olvastunk krimit, így kíváncsi vagyok, hogy mit fognak hozzá szólni. Zsófi
történetének pedig külön örülni fogok, mert az ő személyisége volt a
legrejtélyesebb, ezért ő piszkálja a legjobban a fantáziámat.
Aki szeretné figyelemmel
kísérni Varga Bálint munkásságát megteheti a Facebook oldalán.
