2020. február 20., csütörtök

Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?


Fülszöveg:
Murakami Haruki 1982-ben az írói mesterséget választva eladta a dzsesszbárját, és hogy megőrizze kondícióját, futni kezdett. Egy évvel később már végigfutotta az Athén-Marathon távot, és ma, számtalan triatlonnal, versennyel, tucatnyi regénnyel a háta mögött, érzi, hogy a sport legalább olyan hatással van írói munkásságára, mint az erőnlétére.
A feljegyzésekből, beszámolókból, elmélkedésekből és visszaemlékezésekből álló naplóból megtudhatjuk, hogyan készült négy hónapon át a világhírű japán író a 2005-ös New York City maratonra, hogyan került a tokiói Jingu Gaien parkból a bostoni Charles River partjára, ahol nem tudta felvenni a versenyt a fiatal lányokkal. A rendszeres sport ürügyén nincs hiány témában: felidézi, hogyan lett író, számba veszi legnagyobb sikereit és csalódásait, lemezgyűjtő szenvedélyét, örömeit, hogy ötvenen túl is javítható a fizikai teljesítmény, majd a szembesülést, hogy az emberi erő bizony fogy. Az egyszerre szellemes, humoros, komoly és bölcs memoár igazi meglepetéseket tartogat nem csak a szerző regényeiért rajongó olvasóknak, de még a hosszútávfutás profi bajnokainak is.
Könyvinformációk:
Kiadó: Geopen
Oldalszám: 166 oldal
Megjelenés időpontja: 2012
Függővég: nem
Sorozat: nem
Műfaj: memoár
Fordította: Nagy Anita

Véleményem:
Ahhoz képest, hogy nem szeretem az önsegítő könyveket, elég gyorsan belevetettem magam Murakami Haruki könyvébe. Itt is, ahogy a Fuss tovább! (véleményem) esetében a futás témája vonzott, ezért is vágtam bele.
Első blikkre sokkal jobban tetszett, mint a Fuss tovább! mégsem volt olyan maradandó élmény. Sok hasonló dolog kerül a középpontban itt is, mint az előbb említett könyvben, annyi különbséggel, hogy Murakami úr alkotása korábban született meg. Sajnos nem ismerem Murakami írásait, viszont a memoár után felkeltette az érdeklődésem több regénye is, mert maga az ember is érdekes.
A memoárjából sok mindent megtudtam Murakami Haruki úrról, annak ellenére, hogy 166 oldalban össze van sűrítve az élete, az írás és a futás iránti szenvedélye. Az első dolog, ami eszembe jutott a könyv olvasása után, hogy ez az ember nagyon szenvedélyes. Bármi, amibe belekezd, azt hatalmas intenzitással csinálja, és nem adja fel, amíg el nem éri a célját. Így történt ezt a futással is, amit 30 éves kora után kezdett el. Leírja, hogy miként és miért vágott bele eme sportba, közben pedig egyik történet ugrik be neki a másik után. Először csak néztem, hogy a futáshoz miként kötődik ahhoz, hogy megtudtam: sokkal jobban szeret angolul előadást tartani, mert kisebb a szókincse az angol nyelvnek, mint a japánnak. Aztán szépen kezdtem rájönni, hogy ez mind nagyon tudatos, és nem random jönnek a gondoltatok.
Pontosabban nagyon is random jönnek, mint futás közben. Futás közben az ember megküzd önmagával, az időjárással, közben pedig kikapcsol az agya, ellazul, mégis ilyenkor jönnek a világmegváltó gondolatok. Mikor ezt leírta Murakami, rá kellett döbbennem, hogy ez így van. Én is futás közben eresztek le, elengedem a gondjaim, és csak én létezem. Ilyenkor jönnek a világmegváltó elhatározások: le fogok fogyni, jobb anya leszek, többet takarítok, olvasok, futok. Csak velem ellentétben Murakami általában be is tartotta ezeket az elhatározaásokat. Sokszor hasonlítja a futást az íráshoz. Véleménye szerint az írást is gyakorolni kell, minden nap le kell ülni egy kicsit írni, akárcsak minden nap ki kell menni egy kicsit futni. Így edződik test és lélek. Emellett megtudtam, hogy milyen szokásokat vett fel Murakami mióta fut, előtte hogyan zajlott az élete, melyik városban milyen helyeken fut és még ehhez hasonló dolgokat.
Imádtam a stílust, amivel mindezt megírta. Annyira könnyednek tűnik, közben pedig többször rávilágít, hogy ez egyáltalán nem így van. Sokat kell azért tennie, hogy azt mondja egy-egy alkotására, hogy ez így tökéletes. Csakúgy, mint a futásokra is. Hiába érte el a kitűzött célt, mégsem volt magával elégedett. Pedig hatalmas teljesítményeket tudhat magáévá, ilyen például, hogy egyedül, nyáron lefutotta az eredeti maratont, ami Athéntól Marathónig távot jelent. Hatalmas löketet kaptam tőle, mert nem csak a pozitív dolgokat írta le, hanem hogy ő is megszenved sok dologgal. Nem megy minden rögtön, azonnal, hanem bizony a legtöbb dologért keményen meg kell küzdeni. Nagyon jó volt arról olvasni, hogy miként adta fel majdnem a 100 km-es versenyét, mert 50 kilométer magasságában beütött egy holtpont. De nem adta fel! Ment tovább, és így kell ezt tenni az élet minden területén. Nem azt kell várni, hogy majd megoldódik, hanem tenni érte, hogy túl legyünk a legrosszabb részen. Úgyhogy hatalmas köszönet Murakami Harukinak, hogy nem csak a csillámpónis részeket osztotta meg olvasóival, hanem a gyötrelmes perceket is.
Összességében nagyon élveztem a könyvet és ajánlom mindenkinek. Nem csak azoknak, akik futnak, hanem azoknak, akik valamilyen válságban vannak. Murakami Haruki szenvedélye képes bárkit kirántani az önsanyargatásból, és elindítani egy boldogabb élet felé.
Ajánlom azoknak, akik:
- érdeklődnek a futás iránt;
- imádnak futni;
- szeretnék megismerni kicsit közelebbről Murakami Harukit.

Értékelésem: 5/ 5 csillag
Kedvenc idézetek:
„A sérülések, melyeket a lélek szerez, magától értetődő ár, melyet önállóságunkért meg kell fizetnünk a világnak.”
„Ha egyszer is megszegem egy saját magam alkotta szabályomat, utána nyilván még többet megszegek (…)”
„Futás közben megpróbálok a folyóról gondolkodni. Megpróbálok a felhőkről gondolkodni. De lényegileg semmin sem gondolkodom. Egyre csak futok a házilag barkácsolt, otthonos ürességben, az ismerős csendben. És ez bizony csodálatos.”
„A létezésnek nem azért van értelme, mert egyszer véget ér. A vég csupán azért következik el egy meghatározott pillanatban, hogy gyakorlatiasan kiemelje a létezés jelentőségét, vagy körülményes metaforaként utaljon végességére.”
A képek a Pinterest táblámról származnak.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése