Fülszöveg:
Ove
59 éves. Saabot
vezet. És megvan a véleménye mindazokról, akik képesek Volvót, vagy pláne
valami lehetetlen külföldi márkát venni.
De ennek már semmi jelentősége a történtek után… Hiszen Ovénak már állása
sincs. Neki, akinek lételeme a munka.
Nem
sokra becsüli ezt a komputerizált világot, ahol egyeseknek egy radiátor
légtelenítése vagy egy utánfutós tolatás is probléma. És most a szomszédai,
akik ilyesféle hasznavehetetlen alakok, mintha még össze is esküdtek volna
ellene. Meghalni sem hagyják. Pedig semmire sem vágyik jobban… Egymás után
fordulnak hozzá bajos ügyeikkel, amikben szerintük ő és csakis ő képes
segíteni: hol tolatni kell helyettük, hol szerelni, hol beteget szállítani
vagy épp befogadni egy rozzant, kóbor macskát. Mintha – különösen az a kis
iráni nő a mamlasz férjével – képtelenek lennének elszakadni attól a
tévképzetüktől, hogy ő valójában jó ember, nagy szíve van. Mit kezd mindezzel
a mogorva Ove, aki kényszeres szabálykövetésével oly gyakran vált ki
szemrángást a környezetében? Végül is mi a baja a világgal, s hogyan jutott
el mostani élethelyzetéig, amely szerinte csak egy, végső megoldást kínál?
Milyen ember ő valójában, s van-e számára kiút?
Ajánljuk
szomszédoknak, ezermestereknek és kétbalkezeseknek, morcosaknak és
életvidámaknak ezt a nagyszerűen megírt, mély emberismeretről tanúskodó, hol
nevettető, hol torokszorító történetet, amely minden idők egyik legnagyobb
könyvsikere Svédországban.
|
„Ove fekete-fehér ember volt.
A felesége pedig színes. Ő volt Ove összes színe.”
„Sokan antiszociálisnak is nevezték, és Ove úgy gondolta, ez azt jelenti, hogy nem rajong kifejezetten az emberekért. És ebben még volt is valami. Az emberek általában nem teljesen épeszűek.”
„Valamit tisztességesen megcsinálni már nem ér semmit. De ha így van, ha minden készen megvehető: mit ér egy ember?”
|
A
tizenhét éves Sunny kapcsolata elég furcsán ér véget: kap egy képet a
mobiljára, amin a barátja egy másik lánnyal csókolózik. Más ilyenkor talán
összeomlana, de Sunny más megoldást választ. Ami ezután következik, az egy
tizenkét órás őrült hajsza robogóval London körül, ami este 8-kor indul a
Crystal Palace-nél (olyan messze a civilizációtól, hogy még a metró sem jár
arra), át Camdenen, Shoreditch-en, a Sohón, Kensigtonon, Notting Hillen… és
reggel 8-kor ér véget az Alexandra-palotánál
|
„London folyton változik, de mindig az a hely marad, ahol az ember kalandokba bonyolódhat, új barátokra tehet szert, megváltoztathatja a történetét, megváltoztathatja az életét.”
„Csodálatos érzés, hogy nem érdekel, mit gondolnak rólam az emberek.”
„– Sunny, a lányoknak soha nem lenne szabad bocsánatot kérniük az érzéseik miatt.”
„– Huszonegy éves vagyok. Az fiatal!
– Én pedig tizenkilenc. Mindig fiatalabb leszek nálad, öregapám – keni a szavakat Jean-Luc.
– Ja, mondja ezt az a fiú, aki miatt korábban el kellett jönnünk a piknikről, mert haza akart jönni, hogy kipróbáljon egy új tortácskareceptet, amiben gesztenyemassza van. Olyan vagy, mint egy középkorú háziasszony, aki csapdába esett egy tizenkilenc éves fiú testében.
– Te meg mint egy idióta, aki csapdába esett egy idióta testében.”
„– Akik megcsalják az embert, csak egy jó seggberúgásból értenek.
– Bizony, ha megcsalnak, csakis a zéró tolerancia működik.”
„De vajon egyetlen éjszaka megváltoztathatja-e az ember életét? Azt hiszem, igen. Vagy legalábbis megváltoztathatja az irányt, amerre az élete tartott. Időre van szükségem, hogy ezt végiggondoljam. Hogy megszokjam, hogy úgy élem az életem, mintha minden nap vasárnap éjszaka lenne. De bizonyos dolgok mindig változatlanok maradnak. London, szeretlek.”
Sziasztok!
